Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

2. szám - I. Kun László: Franciaország vízútja

248 Fölmerült tehát annak a szüksége, hogy egy olyan szervezetet alkossanak, amely a kívánt együttműködést létrehozva, célul tűzze ki a víziforgalom növelését azáltal, hogy a független hajósoknak a sokszor hetekig tartó és időveszteséggel járó szállítmánykeresését kiküszöbölje, hogy a víziutak mentén mindenütt a jelenkor igényeinek megfelelő rakodó berendezéseket létesítsen, hogy egy racionális vontatási szolgálatot szervezzen, hogy hajózási statisztikát adjon ki és hogy a szállító közönséget a viziút nyújtotta szállítási lehetőségekről és annak előnyeiről tájékoztassa. Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy elsősorban a vízimérnökök voltak Franciaországban azok, akik egy ilyen célt szolgáló szervezetnek felállítását sürgették mondván, hogy az óriási tőkéket képviselő víziutakból csak úgy húzható a legnagyobb haszon, ha a víziszállításnak egyes mozzanatai zökkenések és időveszteségek nélkül váltják föl egymást. Elsősorban is olyan összműködés lebegett szemük előtt, amilyen a vasutaknál az építési, vontatási és üzemi osztályok között már fennáll és amelynek üdvös hatása és eredménye félreismerhetetlen volt. A víziszállítások különböző mozzanatai közül a figyelem elsősorban a vontatás megszervezésére irányult, ahol az akadályok a legszembeötlőbbek és legkényelmetlenebbek voltak. Sajnos, ezek még a mult századra visszavezethető mozgalmak alig jártak eredménnyel. Egyrészt hiányzott az érdekeltekből az együttműködésre való törekvés, másrészt meg bizonyos ellenséges indulattal is viseltettek az ilyen terv iránt, mindenki a saját hasznát tartván elsősorban is fontosnak, harmadsorban pedig a közvélemény és az állam teljesen közönbös volt a dolog iránt. Annyi eredménye mégis volt a mozgalomnak, hogy a vontatás egységes megszervezésére történtek egyes kísérletek (1848, 1855, 1860), melyek végre 1875-ben egy dekrétum kibocsátására vezettek, ami az északi víziutaknál a kötelező vontatást mondotta ki és bizonyos szakaszra a vontatási monopóliumot is megállapította. 1875-től kezdve a közmunka-minisztérium állandóan napirenden tartotta a víziutak ügyét és munkájának eredményeként 1890-ben törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé. A javaslat megoldásában fölhozott kirívó adat szerint még az északfranciaországi legforgalmasabb víziutakon is, ahol a közlekedés a legjobban megszervezett volt, a hajók veszteglése — egy Párizs és északfranciaországi kikötő közötti egyirányú útat tételezve fel — 30-40 napra rúgott, mikor maga az út tartama csak mintegy 20 nap. A törvénytervezet készítőinek szeme előtt mindezeknek az anomáliáknak kiküszöbölése céljából, a Kereskedelmi Kamarák által kifejtett közreműködés példája lebegett, melyek a tengeri kikötőkben az állam kezdeményezésére kikötőberendezéseket létesítettek és azokat üzemben is tartották. Minthogy ezeknek az üzemeknek a működése jól bevált, a törvénytervezet ezek mintájára hajózási kamarák felállítását javasolta. Megjelölte a törvénytervezet egyúttal a létesítendő hajózási kamarák feladatait is olymódon, hogy a hajózási kamarák hivatása volna egyrészt a hatóságokat a kerületükben levő víziutak kereskedelmi kívánalmairól tájékoztatni, másrészt a felmei'ülő igényekhez képest közcélokat szolgáló berendezéseket létesíteni és ezek üzemét vezetni, amiért a hatóság által megállapított jutalékok lennének szedhetők ; végül pedig feladatuk volna ezeknek a hajózási kamaráknak a kerületükben levő víziutak javítását és minél erősebb fejlesztését előlegekkel, segélyekkel támogatni, mely kiadások azután a szabályszerű illetékekből megtérülnének. Sajnos, a törvénytervezet nem vált törvénnyé, de ennek egyes gondolatait a későbbiekben mégis értékesíthették.