Vízügyi Közlemények, 1933 (15. évfolyam)

1. füzet - III. Janicsek József: A talajmechanika alapfogalmai és technikai alkalmazásuk, különös tekintettel a vízépítésre

47 3. Konszisztencia-határok. Konzisztencián sűrű nyúlós-folyékony testek összefüggését értjük, tehát a konszisztencia a nyúlós-folyékony testek állapotát, tömöttségét, sűrűségi fokát jelenti. Különböző vízmennyiség g él összekevert talaj konzisztenciája lényegesen változó és Atterberg norvég pedológus kísérletei szerint ugyanazon talajnál a konzisztenciának élesen elváló és megkülönböztethető határai vannak. Tegyük fel, hogy a talajt (iszap, agyag) sok vízzel kevertük össze, úgy az folyik, mint egy viszkozfolyadék (folyási határ). Ha az így összekevert talaj vízkeveréket száradni hagyjuk, úgy a keverék lassan merevebb lesz és olyan konzisztenciaállapotba kerül, hogy már nem folyik, de kézzel könnyen formálható és fémeszközökhöz (kés, lapát stb.) még odaragad (ragadási határ). További vízpárolgás után már nem ragad, de még alakítható, amely plasztikus tulajdonságát 3 azonban bizonyos vízmennyiségnél már elveszti és törékeny lesz (plasztikus határ). Ha a kiszárítást még tovább folytatjuk, úgy színét változtatja, a nedvesen sötét színből a száraz állapotra jellemző világosabb színbe me£y át és térfogatcsökkenése megszűnik (zsugorodási határ). További vízpárolgás után térfogata állandó marad, bár súlycsökkenést mutat, mert a pórusokból távozó víz helyébe a könnyebb levegő lép be (szilárd állapot). A konzisztenciahatárok megállapítására még Atterberg egyszerű, ú n. rwíw-kísérleti eljárásokat dolgozott ki, amelyeket később az amerikai, orosz stb. talajkutatók is átvettek és továbbfinomítottak. Ma már az amerikai kutatások alapján ezek a kísérletek szabványosítva vannak, a felhasználandó eszközök méretei, a kísérlettel kapcsolatos manipuláció normalizáltak és ha a különböző helyeken végzett konzisztenciakísérleteket közös alapra akarjuk hozni, úgy elengedhetetlen ezeknek a normáknak követése. Folyási határ. A folyási határ megállapításához egy gömbölyűfenekű porcelláncsészét használunk, amelybe a sok vízzel kevert pasztaszerű talajt a 16. ábra a) részletén látható módon árokszerűen kivágjuk. Ha a csészének jobb- és baloldalán felváltva, tenyerünkkel alkalmazott összesen 25 ütésre az árok két rézsűje úgy csúszik össze, amint azt a 16. b) ábra mutatja, úgy a talaj éppen a folyási határ állapotában van. Amennyiben a két árokoldal a 25 ütésnél kevesebb vagy több ütésnél fog csak lenn érintkezni, úgy a talajvízkeverékben sok vagy kevés a víz s akkor a kísérletet ismételni kell. A csészére oldalt gyakorolt kézi ütések erőssége egyénenként változó lehet s éppen ezért szükségessé vált ebben a műveletben az individualizmust kikapcsolni. A. Casagrande (13.) elgondolása és tervezete alapján a Bureau of Public Roads egy olyan készüléket fogadott el, amelynél a kézi ütést, a csészének bizonyos magasságra való felemelése után bekövetkező ütő16. ábra. A folyási halár kísérlete.