Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

1. füzet - III. Kenessey Béla: Az 1885 : XXIII. tc. alapján megállapítható hozzájárulás és az eljárás lebonyolítása

39 hatását veszem alapul. Ennél a felvételnél a vízhasználat milyensége teljesen figyelmenkívül marad. Erre esetleg sokan azt a megjegyzést fogják tenni, hogy az eljárás nem felel meg az osztó igazságnak, mert pl. más hasznot hajt egy egyszerű darálómalom, vagy posztóványoló és mást egy olyan malom, ami valóságos műőrlésre van berendezve. Ez tényleg így is van, de a különböző vízierőművek tényleges hasznát a legtöbb esetben nem lehet kikutatni és a mérlegre tenni. Az egyetlen mérlegelhető dolog a vízerőmű által a vízfolyásban okozott zavar, ami a már többször mondottak szerint a medernek önfenntartása megnehezítésében nyilvánul meg. Lehet ugyanis olyan vízimű, aminek következtében az említett zavarok és így a vízfolyás önmagától való fenntartásának akadályozása igen magas fokú, a vízerőmű pedig alig hoz érdemleges jövedelmet. Ha tehát ennek a meder karbanhozatalnál való érdekeltsége megszabásánál a hasznot vesszük alapul, a többi érdekeltet rövidítjük meg vele, olyan előnyért, ami nagyon is egyoldalúan jelentkezik. Ha valaki károkat, nehézségeket okoz, az osztóigazság szerint annak következményeit viselni tartozik. A károk mértéke pedig csak a vízlefolvási viszonyokban okozott zavar lehet. Erre ismét az az ellenvetés tehető, hogy ilyen módon esetleg kis egzisztenciát rovunk meg súlyos teherrel, amit az viselni képtelen lévén, a teher vállalása helyett inkább megszünteti vízhasználatát. Ennél a pontnál most már meg kell jegyeznem, hogy a vízjogi törvény eredetileg a vizek gazdasági kihasználására teszi a súlyt. Ezt a helyes és közgazdaságilag mindenképen méltánylandó elvet azonban a törvény végrehajtása során állítólagos iparpártolás cégére alatt nagyon is visszás módon alkalmazták, mert különösen a régi jogon fennálló vízhasználatoknál túlon túl sok víz örökjogát adták meg és ezzel a gazdaságilag kihasználandó víz mennyiségét alig számbavehető mértékig csökkentették le. Ez a visszás helyzet pedig a vízjogi törvény 192 $-ának teljes félreértésen alapszik. Ezt az állításomat még az esetleges terjengősségre való tekintet nélkül is meg kell indokolnom. Mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy nálunk az ipari vízhasználatok túlnyomó része malom volt és hogy a törvény életbeléptekor még egyáltalában nem voltak meg a ma általánosan használt malomipari gépek és egyben nem voltak olyan vízimótorok sem, amik a víz erejét olyan mértékben kihasználták volna, mint a mai modern motorok. A malmok valamennyien egyszerű őrlőszerkezettel dolgoztak, ami csupán őrlőjáratból és hozzátartozó hengeres szitából állott. Az ilyen őrlőjárat és a hozzátartozó szitaszerkezet erőszükséglete a legritkább esetben haladta meg a 4-2 tényleges lóerőt, vagyis a 315 kgm-t. A vízimótorok akkori átlagos hatásfokát igen magasra, 40%-ra véve, egy őrlőszerkezet mozgásbantartása 787-5 kgm elméleti vízimunkát követelt meg. A víz elméleti munkáját a vízmennyiség és az esés szorzata adván meg, egyik ismerete mellett a másik kiszámítható. Ha pl. a malom hasznos esése a felvett esetben 1-5 m, akkor a vízszükséglet másodpercenként 525 liter. Rá kell most már térnem a vízjogi törvény 192. $-ára, ami szószerint a következőképen hangzik : ,,Az előbbi szakaszok szerint igazolt és érvényben maradó jogok fennállására,