Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)
2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a
182 a meder egyéni, a természetes vízlefolyási viszonyoknak megfelelő természete is. A hordalék eltávozásának, vagy elmaradásának következménye tehát a meder fokozatos fejlődése, ezzel kapcsolatban lemélyülése. Ez a fejlődési és mélyülési folyamat azonban korántsem korlátlan, mert csak addig halad előre, amíg a víz kivájó ereje és a meder ellenállóképessége között helyre nem áll az az egyensúly, amit a korábban említett kultúrtechnikai tanulmányomban labilisnak neveztem és ami a természetes vízlefolyási viszonyoknak éppen megfelel. Tegyük fel már most, hogy a vízfolyáson fennálló valamilyen műtárgy alatt a fenék biztosítással van ellátva, amit még akkor csináltak meg, amikor a vízfolyás még degenerált állapotban volt. A műtárgy alatt a vízfolyás regenerálódása akadálytalanul mehet végbe. De nem úgy a műtárgy fölött. Ott minden bizonnyal lesz egy, az esési és egyéb viszonyok által megszabott hosszúságú olyan szakasz, aminek felső végénél megszűnik a vízfolyásnak feljebb fekvő, regenerálódó szakasza s attól kezdve lefelé a műtárgyig fokozatos átmenet van a korábbi degenerált állapotig. Ezzel most már két dolog jár együtt. Mindenekelőtt világos, hogy a legutóbb jellemzett szakasz megmarad betegnek, aminek vízvezető képessége a műtárgy felé fokozatosan csökkenik. A műtárgy alatti szakaszon bekövetkező spontán medermélyüléssel pedig az jár, hogy közvetlenül a műtárgy alatt bukás áll elő, ami a fenékburkolatot hova-tovább kikezdi. Az így keletkezett helyzet természetesen káros úgy műtárgy fölötti, mint alatti birtokosokra, káros lehet egyben a műtárgy tulajdonosára is. A műtárgy fölötti birtokosok nem élvezhetik a mederfejlődés előnyeit, a közvetlenül a műtárgy alatt fekvő pedig rombolásoknak vannak kitéve, egyben pedig a műtárgy fennállása is veszélyeztetett lehet. Kérdés most már, ki felelős ezért? A feleletadás érdekében mindenekelőtt ki kell emelnem, hogy földi viszonyok közt nincsen olyan vízfolyás, ami bizonyos mennyiségű hordalékot ne szállítana, vagy lebegve ne tartana. A hordalék mennyisége és milyensége minden esetben a legszorosabb összefüggésbe van a vízfolyás egész vízgyűjtő területének és völgyének geológiai szerkezetével, tehát anyagával, valamint kultúrállapotával, a lejtési és csapadékviszonyokkal, amikhez bizonyos mértékig a hőmérsékleti viszonyok is járulnak. Ha tehát a feltett kérdésre feleletet kívánunk adni, azt is tisztázni kell, van-e, lehet-e valamely vízgyűjtőnek normális állapota és ha van, milyen az? Az bizonyára tény, hogy a mezőgazdasági kultúra fokozatos térhódítása előtt a vízgyűjtőkben nemcsak a hegyek és a dombok, (a hegyek természetesen bizonyos tengerszín fölötti magasságig), hanem még a völgyek is tele voltak erdőkkel, vagy legalább is fákkal. Ilyen állapotban a vízfolyások nyilvánvalóan csakis minimális hordalékot szállíthattak. Amint azonban alulról fölfelé haladva az erdők kiirtása megindult, a felszabaduló területeket előbb legelőknek, kaszálóknak, később pedig eke alá véve, szántóknak használták, a korábbi állapot annál inkább megváltozott, minél kevésbbé felelt meg az egyes területek fekvése a megváltozott kultúrának. Az említett folyamat manap is tart, erős hajlású lejtőket szántókként kezdették művelni és különösen az úgynevezett szőlőfelújítás óta mindinkább szaporodott a lejtőkön a szőlők telepítése is. Ennek azután meg volt a maga súlyos következménye, amiben nagy szerep jutott népünknek bizonyos dolgok iránt való hiányos
