Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - VI. Vas Leó: Kultúrmérnöki tevékenység Csehszlovákiában

129 6. Hátralevő feladatok. A Tisza völgyében ma már alig van ármentesítendő terület. Legjelentékenyebb a kb. 50—60,000 kat. hold kiterjedésű ú. n. borsodi nyilt ártér Tiszafüred és a Sajó torkolata között a jobbparton. Az 1932. évi tavaszi árvíz alkalmával ezen a területen készült légi felvételek sejtetik, hogy milyen lehetett a Tiszavölgy képe árvízkor, a szabályozás előtt (L. 13. sz. kép műmellékleten) Az ártér itt aránylag keskeny (átlag 6-6 km), ezért a gátak kiépítése a területegységet egyéb helyekhez képest igen nagy költséggel terhelné. Ezért a területen árvédelmi társulat nem alakult. Ma már az is nagy nehézséget okoz, hogy az ármentesítés nemcsak helyileg jelentene — egyesek szerint nagymértékű — árvízszínemekedést, hanem meggyorsítván az árvizei levonulását, a Tisza és Körös árhullámainak kedvezőtlenebb öszszetalálkozását is eredményezhetné, ami az alsóbb társulatok árvédelmi helyzetére is kihatna. A kérdés a nehézségek ellenére beható tanulmány tárgya. Erre vonatkozólag legutóbb Rohringer professzor a budapesti műegyetem hidrotechnikai laboratóriumában modellkísérleteket is végzett. További kisebb ármentesítendő területek vannak a Bodrog torkolatánál, ahol közeli természetes magaslatok szűkítik az árteret, valamint azokon a helyeken, ahol eredetileg a töltés egy-egy elvágott folyókanyart került meg. Ezek a holt medrek időközben feliszapolodván, a gát ma már aggodalom nélkül vezethető rajtuk keresztül és így a töltésbelebbezések napirenden vannak. Összesen mintegy 26,000 holdnyi területről van itt szó. A belvízrendezések terén valamivel több a tennivaló. Mégis, ahol a háború előtt nem fejeződött be a munka, ott a nehéz hitelviszonyok, az elmúlt évtized szárazabb időjárása és a mezőgazdasági dekonjunktúra késleltetőleg hatottak. És nem segíthetett ezen lényegesen az 1923. évi XLI. tc. sem, mely a belvízrendezést kötelezőnek mondotta ki. A haladás tempója az 1929. évi III. tc.-ben biztosított segélyek ellenére is csökkent . Hazánk kontinentális klímáját a száraz és nedves ciklusok váltakozása jellemzi és így természetes, hogy vízimunkálataink az érdekeltek egy részénél panaszokra vezettek. Nedves esztendőkben a mélyenfekvő területek birtokosai a belvízlevezető csatornahálózat fejlesztését sürgetik, száraz időszakokban a magasabban fekvő területek érdekeltjei hangoztatják az Alföld kiszárításának tudományosan megcáfolt vádját. Kétségtelen, hogy a lecsapolással kombinált öntözés jelentené a vízi gazdálkodás legfejlettebb fokát és vízügyi politikánk erre is törekszik. De szinte kizárólagos szemtermelésünk mellett klímánk nem parancsolta kényszerítő erővel az öntözést és így az öntözés ügye kellő mértékben nem haladt. Az 1885. évi, majd az 1900. évi vonatkozó törvények megkönnyítették ugyan a társulatok megalakulását, sőt az utóbbi törvény a megalakuló öntöző-társulatoknak államsegélyt is biztosított, birtokosaink még sem vették ezt igénybe. Az állami kultúrmérnökszsrvek közreműködésével (díjtalan tervezés és a kivitel ellenőrzése) 1879—1918 közt a Tisza völgyében berendezett mintegy 19,000 holdnyi öntözésnek is 45%-a rövidesen megszűnt. Ma pedig. — bár az öntözés iránti vágy általános lett — nem alkalmas az idő ily nagy beruházásokra és a Tiszamedence szétdaraboltsága a technikai megoldást is nehezíti. A Tiszavölgynek Csonka-Magyarországra eső részén ma mintegy 3600 holdon öntöznek. Vízügyi Közlemények. 9