Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

1. füzet - VIII. Kenessey Béla: A 60,289/631. XI. sz. rendelettel kitűzött pályázaton jutalmazott munkák ismertetése

161 vétele nélkül is meg kell építeni. De mert a pénzügyminiszter erre azt mondja: nincsen rá pénz, a vízimérnöknek meg kell találnia a pénz előteremtésének módját is. Ennek érdekében a 120 m-ysec vízmennyiség felhasználásával előállítható 30,000 000 kw.-órás teljesítményt véve alapul, kérdi, van-e erre szükségünk és mit kell érte adnunk? Miután elvei szerint a szükség fogalmához a pénznek nincsen köze, tehát kimondja, hogy a mű igenis szükséges, és csak az a kérdés, a mű jövedelmező lesz-e? A felelet érdekében összeállítja az elvégzendő munkák költségeit, azokat pontosan taglalva, a következő csoportokra osztja: munkás, munkaóra, tisztviselő-munkaóra, esetleges vállalkozó-közreműködés, kereskedői közreműködés, külföldről beszerzett anyagok, amortizáció és végül adó. Az első kettőben nekünk feleslegünk van, amit ha ki nem használunk, végleg elvesztettük. (1930-ban az ország közgazdasága legalább 200 millió napszámos és 50 millió tisztviselői munkaórát vesztett el. Ehhez járul a földművesek téli munkájának szünetelése folytán egy milliárd munkaóra veszteség.) Ha vállalkozói és kereskedelmi közreműködést nem is nevezi kimondott munkának, mégis megállapítja, hogy ahhoz mégis hasonlít, mert az is elveszhet nyomtalanul. Tehát a felsoroltakkal olyant adunk a műért cserébe, ami rendelkezésre áll és ami különben elvesznék. A külföldről behozott anyagok a határ átlépése után a nemzeti vagyon alkotó elemeivé lesznek, amik nemcsak a tervezett telepnél, hanem egyebütt is felhasználhatók. Tehát velük olyasmif építünk be, amire amúgy is szükségünk van. Amikor pedig ezekért az anyagokért pénzt adunk s egyben az elkerülhetetlen feltöltés révén nyert területet értékesíthetjük, és pedig többért, mint az előző tétel, itten tehát nincsen kárbavesző érték. Az amortizációban a gyárak és vállalatok meglévő berendezésének kihasználását látja. Ezt is olyan értéknek tekinti, ami kihasználás nélkül veszendőbe menne. Az adók alá sorolja a biztosítást, munkásvédelmet stb., amik a vízerőtelep nélkül is terhet jelentenek. Tehát ezeknél úgyszólván csak csere történtik. Megállapításait összefoglalva, arra a következtetésre jut, hogy a telepért munkát és meglévő berendezések használatát kell adnunk. Ha tehát a telep megépül. akkor az ország vagyona olyan dologért gyarapodik, ami különben haszon nélkül vesznék el. Kimondja tehát, hogy a telep megépítése, ezen a réven a Dunaágban meglévő vízierő kihasználása feltétlenül szükséges, mert arra egyrészt szükségünk van, másrészt pedig a létesítéshez csak olyanokra van szükségünk, amik különben elvesznének. Ezek után még azt vizsgálva, vájjon nem találkozunk-e ennél a munkánál tudatlansággal és tisztességtelenséggel? A bizonytalanságot figyelmen kívül hagyja, mert a kilowattóra ma már nemzetközi érték, amire mindig szükség van. A tudatlanságtól és tisztességtelenségtől pedig ennél a munkánál nem tart. Majd a szükséges pénz előteremtését tárgyalja és kimondja, miszerint ezt a gátló akadályt ma már nem tekinthetjük úrnak, mert úgy találta, hogy attól függetlenül kell megépíteni a művet. A segítségre kényszeríteni kell a pénzt. A megoldást abban látná, ha a jegybankot arra kényszerítenék, hogy a szükséges tőkét 3%-os kamatozó kölcsön formájában bocsássa az állam rendelkezésére. Ez a kényszer csak látszólag jelentene inflációt, mert bár növelné a forgalomban lévő pénz mennyiségét, de éppen úgy növelné a nemzeti jövedelmet is. Vízügyi Közlemények. 11