Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)

1. füzet - II. Dr. Luncz Géza: Vadpatakszabályozási eljárások a francia Alpesekben

8 a téren sokszor még a legnagyobb áldozatok árán létrehozott költséges vízépítési, szabályozási műépítmények sem helyettesíthetik olyan tökéletesen és hosszú, örökidőre szólóan, mint ahogyan azt a szerepet az azelőtt lábon állott erdők betöltötték. Ennél is jelentősebb, főként hegyvidékeken, az erdő talajrögzítő, talajmegkötő szerepe. Azokon a meredek hegyoldalakon, hol az erdő az alapkőzet felett még az igen sekély termőtalajt is megvédi a víz lemosása ellen, az erdő kipusztítását a termőréteg eltűnése nyomban követi. A lefolyó, időközönkint nagy tömegben lezúduló csapadékvíz az erdőtakarójától megfosztott termőréteget könnyű szerrel ragadja tova s a most már védtelen, csupasz kőzetben hamar utat tör magának a további — káros következményeiben kiszámíthatatlan — rombolásokra, pusztításokra. Az erdők kiirtása ilyenformán — az alkalmas geológiai, topográfiai és meteorológiai tényezők összetalálkozásának hatása alatt — a már olyan sok szakmunkában ismertetett folyamattal — óriási vízmosások, hatalmas szakadékok, sokszor hihetetlen gyorsasággal létrejövő és mérhetetlen pusztításokat végző vadpatakok keletkezésének válik szülőokává. Surell Sándor francia vízépítő mérnök a Magas-Alpok vadpatakairól írt „Etude sur les torrents des Hautes-Alpes" című munkájában a vadpatakok keletkezésének okait, azok pusztításainak következményeit és a vadpatakok romboló ereje megszüntetésének lehetőségeit a legmélyebb alapossággal fejtegetve, már 1841-ben a következő négy alaptörvényt állítja fel: 1. Az erdő jelenléte elejét veszi a vadpatakok keletkezésének 2. Azzal, hogy az erdőt kiirtjuk, annak, talaját a vadpatakok zsákmányává dobjuk oda. 3. Az erdők, terjeszkedése a vadpatakok romboló müködhetésének megszűnését (a vadpatakok kialvását) eredményezi. 4. Az erdő kiterjedésének csökkenése megsokszorozza a vadpatakok violenciáját, sőt azokat új életre is keltheti. E négy „alaptörvény" igazságát az azok felállítása óta a magas hegyvidékeken végzett munkálatok teljesen igazolták. Surell előtt hirdették már többen is, hogy a hegyvidékeken a lakosság boldogulhatása az erdők fenntartásától függ, de Surell volt az elsőt ki megdönthetetlen érvekkel támasztotta alá s alaptörvényekbe foglalta ezt az igazságot. G. Noblemaire francia mérnök Descombes Pálnak az erdők fenntartását és legelők jókarban maradását tárgyaló „La défense forestière et postorale" című művéhez 1910-ben írt ajánló soraiban azt mondja, hogy az erdőknek a sík vidékekről történő hirtelen eltűnését olyan balszerencsének tekinthetjük, melynek — a magánérdekek szempontjából — elkerülhetetlenül be kellett következni. A természet alkotta összrendnek ez a megbontása a vizek lefolyásának szempontjából már igen sok veszélyt rejthet magában, de helyrehozhatatlan végső veszélynek egyelőre talán mégsem mondható. Nem áll ez azonban a hegyvidékekre. Ott az erdők pusztítása égbekiáltó bűn. Ott annak soha helyre nem hozható káros 'következményei vannak. Az erdővel együtt a talaj is elpusztul. Főként a meredek hegyoldalakon. Az erdők kiirtásának közvetlen következménye az óriási pusztításokat végző vadpatakok keletkezése, melyeket aztán pusztításukban másképen nem tudunk megakadályozni, mint csakis — sok veszély és áldozat árán — a patak környékének újbóli beerdősítésével. S az erdők pusztítása, irtása, más művelési ág alá vonása — a pusztítások átkos következményeit hamar belátó egyes neves férfiak (mint Colbert, XIY. Lajos, Turgot, Surell stb.) intő felkiáltásai s bekövetkezett vészes jóslatai ellenére is — okkal,