Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)
1. füzet - II. Dr. Luncz Géza: Vadpatakszabályozási eljárások a francia Alpesekben
18 éveinek árvízkatasztrófái ébresztik a lakosságot a nagy veszély tudatára. Rettegtet Colbert másfél századdal azelőtti mondásának igaza: „Franciaország elvész, ha erdei elpusztulnak". Siet most már a törvényhozás is a bajok orvoslására. 1860-ban életbeiép az első olyan törvény, mely a vadpatakok rombolásának kitett területeket az elkopárosodott részek erdősítése — helyesebben mondva, újraerdősítése — útján kívánja a kultúrának megmenteni A törvény két kategóriába osztja a beerdősítendő kopár és a vadpatakok rombolásának kitett területeket. Az államerdészet által előzetesen bejárt és körülhatárolt ilyen területek legkisebb egységei az ú. n. „périmètre"к. Egyik csoportba a feltétlenül beerdősítendő, ú. n. „kötelező szakaszok" („ périmètres obligatoires") tartoznak, a másik csoportba az „esetleges szakaszok" ( „périmètres facultatives")• A „kötelező szakaszok "-ban a szabályozási és erdősítési munkálatokat mindenütt maga az állam végzi. A m agán birtokosok kezén lévő minden ilyen területre nézve az állam szerzi meg a tulajdonjogot, szükség esete'n kisajátítás útján is. A községek állami kezelésbe adják minden ezekbe a „szakaszok"-ba eső területüket. Az erdősítést ezeken is az állam végzi, s ha az erdősítési költségeket a község az államnak visszafizetni nem tudja, vagy nem akarja, úgy a kiadások fejében a beerdősített ingatlannak felerésze a község tulajdonából az állani tulajdonába megy át. Az „esetleges szakaszok" csoportjába eső területeken — s ide jelentékenyen több terület tartozik, mint az előbbi csoportba — a munkálatokat mindenütt a birtokosoknak maguknak kell végezniök ; az állam csak némi pénzsegélyt, ingyenes facsemetét, vetőmagot ad és a sikeres erdősítésekért pénzjutalmakat. Ez a törvény igazságtalanul rendkívül nagy teherrel sújtotta a hegyvidék szegénysorsú lakosságát, mert hiszen a munkálatok és költségek oroszlánrészét közvetlenül rájuk rótta. Fel is szólaltak sokszor, hogy törvényszabta kötelességüknek megfelelni nem tudnak, hogy méltánytalan dolog őket tenni felelőssé apáik bűneiért, vagyis azokért az erdőpusztításokért, melyek a forradalom utáni idők törvényeinek voltak következményei. Az elpusztított vidékek karbahozatalának nemcsak ők élvezik majd eredményét, gyümölcsét, hanem — s legfőbbképen — a mélyebb fekvésű helyek, a folyók, patakok alsó szakaszainak lakói is. Méltányos volna tehát, hogy megfelelőleg azok is viseljék a karbahozatal, az erdősítés költségeit. Ezeket az igazságokat belátva, 1864-ben egy újabb törvénnyel akar a törvényhozás a helyzeten javítani. Kimondja, hogy a kopárokon az erdősítést részben gyepesítéssel is szabad helyettesíteni. Számottevő eredményt azonban ez a törvény sem hozott, mert a fümegtelepítési kísérletek legnagyobb részben sikertelenek maradtak. Radikálisan s eredményesen intézkedik végre a még ma is érvényben lévő 1882. évi törvény, mely a hegyvidékek karbahozatalával felmerülő minden terhet az állam vállaira tesz át. A magántulajdonban lévő kijelölt területeket az állam mind megveszi vagy kisajátítja. Eleinte ezt a törvényt is nagyon ellenségesen fogadta a hegyvidék népe, tőként azért, mert az újraerdősítések a legelőterületek kevesbedésével jártak. Pedig a foglalkozás itt a pásztorkodás. Az alacsonyabb fekvésű völgyek lakói látják be először a törvény végrehajtásának áldásos hatását. Ma már minden érdekelt örül a törvénynek, szívesen erdősít, népszerűvé vált a törvény. Legnagyobb erővel 1894-ben indul meg a kopárok kisajátítása, s adásvétel útján való megszerzése. 1894. óta évenkint át'ag 10—12000 hektárnyi ilyen területet szerzett meg az államerdészet, hogy azokon az erdősítési munkálatokat megkezdhesse.
