Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)

2. füzet - II. Gubányi Károly: Híres külföldi műöntözések közgazdasági eredményei

13 óta alig változott utódját, az öntözött föld fanatikus művelőjét, a barnabőrű, elégedett fellahot. Ez a nép szokásában, életmódjában, lelkületében egész primitív maradt egészen mostanig. A gyapotföldön csendesen ballag a fellah nehézkes mozgású ökörfogata után. Egyszerű ekéje mélyen vágódik bele az átázott földbe. A csatorna partján egyszerű őskori szerszámmal emelik fel az öntözővizet a táblákra. A gémeskúthoz hasonló egyszerű vízemelő ostorfáján sűrűfonású bambuszkosár a veder. Aki kezeli, ruganyosan hajlong vele, lassú ütemben meríti és üríti. Közben csendesen dúdolva énekel. Az ivóvizet formás, barna lányok hordják a csatornából. Amint egy-egy sudár leány a kőkorsót fejére emeli, alakja, mozdulata, testtartása, könnyű leplének leomló redőzete, mind oly ismerősnek tűnik fel a figyelő szemében. Olyan, mintha az az üde élőalak csak most lépett volna ki valamelyik régi szoborcsoportozatból. Ilyenféle alakoktól élénk a mai tájkép a Delta vidékén. Régi, régi képek, amiket a mindenfelé gondosan kiépített öntözőcsatornák új keretbe foglaltak bele. A fellahról azt tartják, hogy konzervatív alaptermészete mellett fölötte bizalmatlan, makacs, előítéletes és módnélkül babonás. Érdemeiből mindez mitsem von le, mert hát tulajdonképen ilyen mindenütt, minden primitív ember. De ezek mellett sok más, nagyszerű tulajdonsága is van, amik azután a közönséges mértéken jóval felülemelik. A fellah mértékletes, józan, dolgos, takarékos. Szereti az önállóságot, de ha szolgálni kényszerül, becsületes és hííséges. Bár az élet súlya rendesen korán reánehezedik és sokszor sűrű barázdákat von arcára, szótlanságából és zárkózottságából könnyű kilendíteni. Egy kis tréfára, vidám üdvözlésre azonnal széles mosolyra derül az arca. Élelme, lakása, ruházata, a lehető legegyszerűbb. Primitív életének talán a legnagyobb fényűzése a kávé és a dohány. A fellah jó gazda, ismeri talaját, a rajtatermő növényzet minden igényét és a vízgazdálkodás csínját-binját. Aztán mindezek mellett a modern irányú haladásra is hajlandó, feltéve, hogy annak hamarosan hasznát is látja. Amit a kormányzata vagy az angol Land-Syndicate intézői, mérnökei, tanítói tanácsolnak neki, azt szívesen fogadja és követi is. A Nílus tájain éppúgy, mint a világnak más műöntözéssel kezelt vidékein ismert dolog, hogyha ezeket a területeket, valami okból egymásután néhány esztendeig nem gondozzák és nem kapják meg a szükséges öntözővizet, lassanként teljesen visszafejlődnek őseredeti állapotukba és kopár sivataggá alakulnak át. Viszont ennek az ellenkezője is nagyon könnyen beállhat. A túlságosan átnedvesedett és vízzel állandóan átitatott föld lassanként elsavanyodik és ha a kellő vízlevezetésről nem gondoskodnak, rövidesen haszontalan ingovánnyá alakul át. Az a nézet, hogy a sivatagok száraz területeinek, a kultúra számára való meghódításához csupán csak víz szükséges, teljesen téves. Az esőben szegény tengerentúli országokban régebben, gyakran lehetett hallani azt a dicsekvő mondást, hogy az ily vidéken csak elegendő vízre van szükség, amit ha a föld megkaphat — ,,a sivatag kivirul, mint a rózsatő !" Nagyon sok túlzás van ebben.