Vízügyi Közlemények, 1929 (11. évfolyam)
2. füzet - II. Böhm Woldemár: A hídépítés hidraulikai kérdései
30 Az így átalakított szelvényterületeket a duzzasztási képletek bármelyikébe beletéve, a sodorban jelentkező legnagyobb duzzasztást kapjuk. Freytag gondolatát használta fel Bas fa (1898) a legcélszerűbb nyílásleiosztás megállapítására. Szerinte többnyílású, árteret keresztező hidak nyílásai úgy kelyezendők el, hogy 1. a sodorvonal és melléksodrok ne kényszerüljenek helyüket változtatni, vagyis úgy az egyes hídnyílásokon átfolyó rész-víztömegeknek, mint a keresztszelvényen átfolyó összes víztömegnek függőleges súlyvonala megmaradjon az ugyanezen tömegeknek a beépítetlen szelvényben megfelelő súlyvonalak helyén, 2. a duzzasztás minden nyílásban egyforma nagy legyen. Grafikus eljárásához előbb a szelvényterület a fentemlítetthez hasonlóan alakítandó át úgy, hogy az eredeti U mélységek helyébe a középsebességnek megfelelő t nd lépjen. Az így nyert terület minden egyes elemi sávja arányos lesz az eredeti keresztszelvény megfelelő részén átfolyó vízmennyiséggel és így az összetett szelvény egyes részein lefolyó víztömegek súlypontjai meghatározhatók, ha előbb a tervezett nyílásoknak megfelelően, közelítőleg részekre osztjuk a szelvényt. Ezután felvéve a megengedhető duzzasztásnak megfelelő duzzasztott vízszínt, abból a feltevésből, hogy az egyes hídnyílásokon átfolyó vízmennyiség a hozzátartozó szelvényterületen levonuló tömeggel megegyezzék, meghatározható a pillérek közötti nedvesített területek nagysága. Végül az így kapott nyílásokat úgy kell elrendezni, hogy a megfelelő súlyvonalak a beépítéssel helyüket ne változtassák és a rendszer súlypontja is megmaradjon. Az eljárás, mely a nyílások kiosztásának kérdését látszólag megoldja, többszöri próbálgatást igényel, de eredményre mégis csak akkor vezethet,, ha a nyílások iránya helyesen volt megválasztva. A pillérek beépítésével a mederben előálló változások. Nézzük ezután a pillérek beépítésével a mederben előálló változásokat. Az áramlásában megzavart víz, mint láttuk, főleg a pillérek alatt létesít vertikális tengelyű forgókat, amiből azt következtetné az ember, hogy a legmélyebb kimosások is itt vannak. Tényleg ez is volt az általános hit (1. Rühlmann hidraulikáját) egészen addig, míg Minard 1856-ban 23 esetet felsoroló kiadványában ki nem mutatta, hogy az alámosott hídpillérek előrebuknak s így a kiüregelésnek a pillér előtt kell lennie. 1873-ban Durand-Claye közli az Annales des Ponts et Chausseés hasábjain az akkori viszonyok között jelentős kísérleteinek eredményét, melyek Minard megfigyeléseit laboratóriumi úton is igazolták. Különböző alakú pillérekkel kísérletezve kimutatja, hogy a kimosások legkisebbek hegyes pillérfűk, esetén. Ezt a kísérletsorozatot 1893-ban Engels a drezdai laboratóriumban már tökéletesebb módon ismétli meg és megállapítja az aláiir egelések elleni védekezés legcélszerűbb módját. Ujabban Timonoff a szentpétervári laboratóriumban és Belthoek Karlsruheban végeztek idevágó kísérleteket. Utóbbinak igen nagyszabású, több mint 100 különböző pilléralakra kiterjedő kísérletsorozata, sajnos, még nincs publikálva. Aláüregelésekre vonatkozólag Bohringer professzor úr szíves engedélyével magam is végeztem néhány kísérletet a vízépítési tanszék hidrotechnikai laboratóriumában, ahol a 60 cm széles kísérleti üvegcsatornában 10 cm vastag durva homokréteg képviselte a medret és ebbe a vázolt elrendezések szerint 2—2, a szilárd csatornafenékig leérő, állandó keresztmetszetű pillér volt beépítve. (14—17. ábrák.) A kísérletek során mellesleg végzett vízszín-felvételeim az elméleti vízfelszín-alakkal meglepően egyeztek (1. 8. ábra) s módomban állott az előzőkben tárgyalt oldal- és alsó hengereket, valamint a tovavándorló forgókat is a vízbe fecskendezett festékanyaggal, illetőleg a felszínre
