Vízügyi Közlemények, 1918 (8. évfolyam)

1-3. füzet - I. Weismahr József: Vízsebességméréseink hibái és csökkentésükre vagy kiküszöbölésükre szolgáló módszerek és eszközök

30 és a forgást gátló ellentállásokat okozó meddő alkatrészek méretei és viszonylagos helye a vitorlához. A vitorlák legczélszerübb méreteire vonatkozóan határozott választ nem adhatunk, mindössze csak egy összefüggést állapíthatunk meg, amely a vitorla méretei és a forgást gátló ellenállások között fennáll. Ugyanis minél nagyobbak ezek az ellentállások természetszerűen, annál nagyobb kell hogy legyen a vitorla, ha azt akarjuk, hogy vele a lassú vízfolyásokban is mérhessünk. Tehát a különböző műszertípusok más és más vitorlaméreteket kívánnak. Ez az oka annak, hogy a régebbi konstrukczióknál, amelyek nagy belső. ellentállással dolgoztak, nagy vitorlákat kellett alkalmazni. Mindenesetre kétségtelen, hogy minden műszertipusra a legkedvezőbb vitorlaméret megállapítható és hogy a belső ellentállások csökkentésére irányuló törekvés a vitorlaméretek kívánatos redukczióját vonja maga után. Ez a kérdés esetről-esetre az e czélra alkalmas, de sajnos a nálunk még nem létező laboratóriumban végzendő kísérletekkel volna elintézendő. A vitorla alakjára vonatkozóan már több és megbízhatóbb adattal rendelkezünk, amennyiben a forgásvonalon tapasztalt rendellenességek okainak a felderítése végett megejtett számos kísérlet helyes megállapításokra és a vitorláknak megnyugtatóan tökéletesített alakjára vezetett. így dr. M. Schmidt müncheni tanár kísérletekkel igazolta, hogy a keskenyebb szárnyú vitorla, azaz amelynek a vitorlatengely normális síkjára való vetülete aránylag kis részét takarja a vitorla szélső pontja által leírt kör területének, kisebb középhibával dolgozik, mint az aránylag szélesebb vitorla és ennek okát a széles vitorlák okozta örvényléseknek tulajdonítja. (Zeitschrift d. V. Deutscher Ing. 1895. 2. kötet 917. old.) A vitorlák helyes alakjának a megállapítására irányuló törekvésnek erős impulzust adtak a vitorlák forgásvonalának a 3 m körüli, kritikus sebességnek nevezett szakaszán tapasztalt feldudorodás okának a kiderítésére irányuló tanulmányok. Bár a kérdés a szaktekintélyek számottevő részét foglalkoztatta, dr. I. Epper szerint (Die Entwicklung der Hydrometrie in der Schweiz 1907) még sem juthatott véglegesen nyugvópontra. Az idevonatkozó szakirodalomban Hajós Sámuelnek figyelemre méltatott szerep jutott. Ö a Kvassay-féle vitorlaelméletből kiindulóan kisérleti alapon is igazolta, hogy csak a küllőnélküli és, elől kicsúcsosított vitorlák adhatják a mindvégig rendellenesség nélküli lineáris forgásegyenletet (L. Hajós S. vízépítéstan II. rész. Hydrometria 1906.) Szerzője után ezen .H-val jelzett vitorlák nálunk általános használatnak örvendenek, de külföldön is tért nyertek. Kétféle csavarmenetmagassággal készülnek, tengelyirányú méretük 10 cm, az erre normális kiterjedésük 12 cm (lásd műszerábrákat). De a vitorlákra is még megállapítandóknak véljük a különböző csavarmenet magasságoknak a fordulatok középhibájára való hatását illetőleg, hogy minő csavarmenetmagasság adja a fordulatok legkisebb középhibáját. Műszereink lehető érzékenységének a biztosítása végett kívánatosnak tartjuk, hogy a forgó alkatrészek a még szóbajöhető legkisebb fajsúlyú fémből készüljenek. Ezt az elvi álláspontot, bár egyes szerzők dr. Schmidtnek egyik kísérletére hivatkozva úgy vélik, hogy az aluminiumvitorlák, noha a pulzácziókat könnyebben követik, 2-5-szerte nagyobb középhibával dolgoznak, mint a bronzvitorlák,