Vízügyi Közlemények, 1916 (6. évfolyam)

1. füzet - II. Péch Béla: A kulturmérnökök vízmosáskötő munkái

a kultúrmérnökök minden segítsége nélkül végezett jelentékeny ilynemű munkákat. De az ország nagy részében több-kevesebb hatósági kényszerre és szakértőre volt és van szükség e tekintetben. És köztük csak kivételes esetekben létesültek a munkálatok az érdekeltek költségére (Temes, Arad, Fogaras megyékben) a legtöbb esetben az állam segélyezte őket. Sőt arra is volt eset, hogy az egész költséget az állam viselte (Trencsén, Szolnok-Doboka megyékben). És ennek megvan a maga természetes oka. A vízmosásos területek tulajdonosai rendszerint szegény, gazdaságilag fejletlen népek. Az amúgy is kisebb értékű lejtő-területeikben történő kár nem is igen nagy értéket képvisel. Az ily területek népei legtöbb esetben állattenyésztők s primitivebb gazdasági viszonyaik közt rendszerint a vízmosáskötő munkákban megszokott extenzív legeltetésük megzavarását látják. A kik pedig a kár a jó részét szenvedik, a völgylakók, a a közönség csekélyebb gazdasági értelmisége miatt rendszerint alig bírhatók reá a sokszor [tőle messze lévő, nem is ismert vízmosások költségeihez való hozzájárulásra. Örökké kényszerrel, erőszakkal gyakorolni a közigazgatást pedig nem iidvös dolog. lgy

r a viszonyok kényszerítő hatása következtében jött létre nálunk is az a helyzet, hogy a hatósági beavatkozással készülő vízmosások költségeinek nagy részét maga az állam viselte. Az alább közlött kimutatásból az tűnik ki, hogy a kultúrmérnöki hivatalok közreműködésével létesült ilyfajta munkák költségeinek mintegy 2,Vad részét az állam fedezte s csak Vs-rad részét viselték a köz vetetlenül érdekeltek, leginkább természetben nyújtott anyagok, fuvarok és kézimunka alakjában. A kultúrmérnökök vízmosáskötő munkálkodásuk legnagyobb részét a vízgyűjtő medenczében és csak kis részben a hordalékkúpokon hajtották végre. Általában a vízmosások fenekébe gátakat, és a legtöbb helyen a szakadékos oldalrézsűkön hosszanti fonásokat létesítettek. Védelmük alatt történt aztán a tulajdonképeni megkötő munka, a dugványozás, illetve C3emetekiültetés. A szakadékok meredek oldalait csak a legritkább esetben és igen csekély mértékben vágták le már az anyagi eszközök szűkvolta miatt. Itt-ott a vízmosások felett létesített megfelelő árkolásokkal a vizet a vízmosásoktól elterelték a hegylejtőknek olyan részeire, a hol kárt nem okozhatnak. (Hegyorrokra, sziklafenékű vízmosásokba stb.) Ez az eljárás ott, a hol a hegylejtők és birtokviszonyok lehetővé tették, igen jó eredménnyel járt mindenhol. Egyes helyeken a fonások elkészülte után a szakadékok kevésbbé meredek részeit bevetették. A talaj mineműsége szerint luczernát, baltaczimot, sőt külföldi példákon indulva az erdei bükkönynek egy válfaját, a Lathyrus silvestris Wagnerit is alkalmazták. De jelentékeny sikert nem értek el ez úton. A hol csak lehetett arra törekedtek, hogy a rőzseművek, mind a fenéken, mind az oldalrézsűkön gyökeret is verjenek. A hol ezt elérni sikerült, ott különösen olcsó és sikeres lett a megkötés. De természetszerűen ez csak ott sikerülhetett, a hol a talaj reá alkalmas összetételű, elegendő nedvességű volt, s a hol a munkát fogamzó képességű fűzfavesszővel és kellő időszakban lehetett elvégezni. A szakadékos lejtők beültetésére túlnyomóan akáczfacsemetéket, magasabb régiókban tűlevelűeket alkalmaztak. A szakadékok fenekét, különösen a fenékgátak mögött feltellett «udvarokat», a hol a szükséges nedvesség megvolt, fűzfadugványokkal, néhol égerrel ültették be. A csemeték túlnyomó részét az állami