Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)
1-2. füzet - III. Létay Lajos: A Panama-csatorna
69 apasztó munkagödréből és erre a ezélra nyitott anyagnyerő helyről szállították czölöpjármokra helyezett vágányon és egyszerűen lebuktatták. (7. kép.) A gátnak a két töltésen kívül eső része is ilyen törmelékből készült. A töltés magja számára az anyagot a gát alatt és felett legkevesebb 2'5 km.-re olyan helyekről nyerték, a hol a talaj homokos agyag. Ebből az anyagból iszapolással elkészítették a gát egy szeletjét kisebb méretben s ezt oldalról a tervezett legnagyobb víznyomásnak vetették alá. A megfigyelések ós fúrások a gátat teljesen vízállónak mutatták. A kijelölt anyagnyerő területekről előbb a humuszréteget lekotorták, azután a munka elejével 3, majd később' 5 szívó-nyomó kotróval nyomták csővezetéken a híg anyagot a két töltés közötti térbe. (8. kép.) Az 5 kotrónak 440.000 m s volt az átlagos havi teljesítménye. A nyomócsövet bakokon vezették és mindig a kőhányás szintje alatt torkoltatták a feltöltendő térbe (8. kép), hogy az anyagszállításnak útjába ne essék és kisebb legyen a nyomómagasság. A szétterült piszkos víz iszapja leülepedett és a két töltés hézagait kitöltötte. A fölös vizet a töltésekbe lejtősen elhelyezett hat 50 cm.-es csövön nyilt árkokba bocsátották, a melyek a közeli vízfolyásba vezettek. A csöveknek a gát belseje felé eső vége függőlegesen felnyúlt, közel a víz szine alá s a munka előhaladásával 0-9 m.-es karmantyús darabokkal fokozatosan úgy hosszabbították, hogy a csőj torka felett ne legyen 30 cm.-nél magasabb vízréteg. Abban a mértékben, amint a gát magja növekedett, a száraz feltöltést is magasabbra építették, két oldalról mindig a gát tengelye felé buktatva az anyagot és megtartva a gát tervezett szelvényét. A törmelék egy része így az iszapolással készült magra jutott s belésüppedt, ha még nem volt összeülepedve.; A gát magasbodásával a szárazfeltöltés anyagának szállítására szolgáló vágányhálózatot is bővíteni kellett, hogy az anyagvonatokat könnyen és biztosan kezelhessék. Ez a vágányhálózat 34 km. hosszú volt és nagyrészben fajármokon nyugodott, csak az árapasztó torka előtt építettek 6 nyílású vashidat betonpilléreken, mert az árvíz hozta úszó tárgyak a fajármokat kidöntötték. A szívó-nyomó kotrók nyomóvezetékét a gát növekedésével fokozatosan hosszabbították lejtősen felfelé és mikor a kotrók nyomóereje már nem volt elegendő, a vezetékbe kisegítő nyomószivattyút iktattak be. Négy ilyen szivattyú dolgozott. A legnagyobb emelőmagasság 30 m. volt s ilyenkor egy vezetékbe két szivattyút kellett bekapcsolni. A gát ülepedését állandóan figyelték. A száraz feltöltés 10%-kal ült össze. Az iszapolt magon a gát hosszában 75 m.-enkint, keresztben 30 m.-enkint kupaczokat létesítettek s magasságukat havonként szintezték. Az adatok lassú egyenletes ülepedést mutattak. Két izben, még pedig 1911. októberben a gát keleti felében, 1912, augusztusban pedig közel a nyugati végéhez mindkét alkalommal az északi oldalon a mag felszíne mintegy 300 m. hosszban 1*2—60 m.-rel megsüppedt. Ezzel egyidőben a száraz feltöltés külső oldala 4—9 m.-re kipuffadt s a mag anyaga is kitolult rajta. A száraz feltöltésen belül készített aknából megállapították, hogy a mozgás a gát belsejében van s onnan ered, hogy a száraz feltöltés nem birta ki az ülepedő mag nyomását. Ehhez képest a száraz feltöltést a veszélyeztetett szakaszokon újabb kőtörmelékkel terhelték meg és a rézsű hajlását enyhítették.
