Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)

5. füzet - V. Sigmond Elek: A békéscsabai széktalajok fizikai tulajdonságai

173 geológiai konferenezián a talajnemek osztályozását illetően következő alapelveket állapította meg: «Miként csaknem minden téi'en, úgy itt is a gyakorlati élet a tudományos kutatásokat megelőzte, különböző talajtípusokat állapított meg, névvel jelölte meg őket és egymástól megkülönböztette. A tudomány hivatása, hogy e téren a gyakorlatot kövesse, a közönségesen használt elnevezéseket mélyebb tudományos alapokra fektesse, kibővítse és rendszerbe foglalja. Mindenek előtt azt kell kutatnia, hogy melyek a talajnemek lényeges ismertető jelei, és hogy a talajok különböző sajátságai minő alapelvekre vezethetők vissza. Ez az út vezethet a talajok természetes rendszertanához.» Ismeretes, hogy a gazda a talajokat a megmíveléssel járó munkához mérten nehéz, kötött, féligkötött, laza, porhanyó, könnyű és más hasonló jelzőkkel jellemzi. Ámde a gazda meghatározása nagyon szubjektív és durva. Ha a békésmegyei kötött talajokhoz szokott gazda kissé lazább talajrétegre bukkan, azt hajlandó mindjárt homoknak minősíteni, holott ugyanolyan kötöttségű talajt homokos vidéken legalább is vályognak, vagy éppen agyagnak fognak minősíteni. De még az is előfordulhat, hogy ugyanazt a talajt ugyanaz az ember különböző talajnemek közé sorolja a szerint, hogy a talaj mennyi nedvességet tartalmazott a megfigyelés pillanatában. A szakemberek sokáig azt remélték, hogy e bizonytalanságokat a talaj mechánikai összetétele alapján kiküszöbölhetik, mert azt gondolták, hogy a homok, iszap és agyag arányából következtethetünk a talajok fizikai természetére és jellemző sajátságaira. A nagyszámú tapasztalatok e téren azonban arra az eredményre vezettek, hogy nem tekintve a homoktalajokat, a mechánikai összetételből a kötöttebb természetű talajok fizikai sajátságaira és természetére csak nagyon kis mértékben következtethetünk. E tekintetben utalok a már fent idézett és a Földtani Közlönyben megjelenés alatt álló közleményekre. Alferberg érdeme, hogy a svéd talajokat olyan fizikai sajátságok alapján csoportosította, melyek egyfelől a gyakorlati követelményeket is kielégítik, másfelől objektiv meghatározásokon alapszanak. Atterberg a talajokat mindenekelőtt kötöttségük álapján csoportosítja. Mennél nagyobb az összetartás a talajrészecskék között, annál kötöttebb a talaj. Ámde ez a szilárdság a talaj nedvességtartalmával változik és könnyen előfordulhat, hogy két különböző kötöttségű talajból készült -prizma szétmetszésére egyenlő erő szükséges, ha a talajok nedvessége különböző. Ezt a talajt mívelő gazda is jól tudja, mert mindig azt keresi, hogy talaját akkor mívelje meg, a mikor ez a legkevesebb erőt szükségeli. Azt is tudja, hogy rendesen a talaj kötöttsége annál kisebb, mennél több a talajban a nedvesség. E szabály alól csak a homoktalaj kivétel, mely száraz állapotban sokszor egészen szétesik és mérsékelt nedvességi állapotban legkötöttebb. E tekintetben határozott törvényszerűséget állapíthatunk meg a talajszemecskék finomsága, nedvességtartalma és szilárdsága között. A kavics és durva homok nem higroszkópos, a vizet könnyen átereszti, a szemecskék felszíne ugyan megnedvesedik, de a hézagok olyan nagyok, hogy bennök hajcsövességi erők nem érvényesülnek és ezért a víz átszalad rajtuk. Ezért a kavics és durva homok még nedves állapotában is nagyon lazán tart össze, és a nedvesség növekedtével ez az összetartás alig növekszik. Már a finom homok, vagy éppen a mikroszkópos finomságú por, vagy iszap, egészen máskép viselkedik. Száraz állapotban ezek is alig árulnak el nagyobb összetartást és ebben lényegesen különböznek a vályogos vagy agyagos talajoktól. De ha megnedve-