Vízügyi Közlemények, 1913 (3. évfolyam)

6. füzet - II. dr. Benedek József: A Sajó vízereje

20.) azok közül a hidraelektromos telepek közül, a melyek az utóbbi években a szakköröket olyan bőven foglalkoztatták. Egy másik példáért osztrák szomszédainkhoz megyek. Az osztrák víziutak igazgatósága 1906-ban, mikor arról volt szó, bogy a Moldva és középső Elba után a felső Elbát is csatornázzák, érdemesnek tartotta nemzetközi pályázatot tartani olyan mozgógátak tervezésére, a melyek fagy idején is kifogástalanul működnek, hogy a vízerőt télen is megszakítás nélkül lehessen értékesíteni. A pályázat nem volt ugyan egészen eredményes, de egyik-másik pályamunka azért mégis alapul szolgált a később valóban megépült gátak tervezéséhez. A felső Elbán azelőtt is elég nagy mértékű volt az energia hasznosítása, az új gátak építésével persze még jobban megnőtt. Németországban, a csatornázott Saaron a saarbrückeni duzzasztógáttal kapcsolatosan már 1905-ben építettek egy kisebb turbin ate lepet, a mely azóta közmegelégedésre működik ; később, 1906-ban és 1908-ban pedig a porosz közmunkák minisztériuma részletesen tanulmányozta a Mosel és Saar csatornázásával kapcsolatosan értékesíthető vízerőket, a melyeknek egy részét azóta csakugyan ki is építették. E példákban a vízerő mindenütt melléktermék, a fődolog a hajózás volt. A Weser forrásvidékén, az Eder és Diemel völgyében két nagy völgyzárógátat építenek ; főczéljuk az, hogy vizükkel a Weseren a szükséges hajózómély séget állandósítsák és a Rajna-Weser-csatornát táplálják, de e mellett a völgyzárógátak tövében hatalmas erőtelepeket is építenek. Úgy látszik, hogy itt a németek megtalálták a módját annak, hogy miként lehet a völgy zárógátak különböző rendeltetését, tudniillik a vízjárás egyenletesebbé tételét és az energiatermelést egymással összeegyeztetni. Itt is a hajózás érdekei az elsők ugyan, de a termelhető mintegy 20.000 lóerőnyi energia szintén nagy mértékben elősegítette a terv megvalósítását. Igen tanulságos és a Sajóval nagyon sok rokon vonást mutat az Aller esete. Az Aller a Weser mellékfolyója ; régebben élénk kis hajózás volt rajta, de később ez a kis járóművekkel való hajóüzem nem tudott versenyre kelni a vasutakkal úgy, hogy minden jelentőségét elvesztette. A legutóbbi években aztán a poroszok államköltségen csatornázták az Aliért, a négy duzzasztógát vízerejét pedig az állam és Celle városa közös vállalat útján értékesítik. Nevezetesen az állam saját költségén építette meg a gátakat és az erőtelepeknek a vízépítészeti részét, a telellek egyéb alkotórészeinek (magasépítmények, gépészeti és elektromos berendezés) a költségét pedig a város fedezte. A telepek vízépítészeti részének a bére gyanánt a város bizonyos összeget (lóerőnkint és évenkint mintegy 20 márkát) tizet az államnak s ennek fejében kizárólagos joga van az energia értékesítésére. Ilyenformán az állam úgyszólván semmi áldozatot sem hozott a vízerő érdekében, mert a befektetett tőkéje mintegy 4%-kal kamatozik a város pedig nemcsak jövő fejlődésének vetette meg az alapját, hanem tisztán pénzügyi szempontból is jó üzletet csinált. A Rajnán, a Bódeni tó ós Basel közötti szakaszon az energiatermelés és a hajózás kérdése egymással annyira összefonódott, hogy egyik a másik nélkül ma talán már el sem képzelhető. Itt a fejlődésnek igazán szédítő arányait láthatjuk. Mikor az első erőtelepnek, a rheinfeideninek, az engedélyokiratát kiadták (1894-ben), akkor a hajózásra még nem igen gondoltak ; csak 15 méter hosszú és 8 méter