Vízügyi Közlemények, 1912 (2. évfolyam)

1. füzet - IV. Hajós Sámuel: Az 1909. évi szigai jégtorlódás megbontása

31 A 8 —10 méter csatornaszélesség onnan ered, hogy különösen a torlaszcsomópontok körében, a hol a víznek a kirobbantott csatornában több méternyi távolságon át nincsen folyása, a kirobbantott vagy más úton-módon felszabadított jeget kézi erővel kell a csatorna holtvizű darabján lensztatni, a mi leggyorsabban úgy történik, hogy egy ladikot húzunk fel a csatorna szélénél a jégtörmelékkel borított holtvízig, ott keresztbe fordítjuk és elől-hátul kötélre fogva, a csatornán lefelé húzzuk a ladikot, mely maga előtt söpri a törmeléket, míg csak az élővíz el nem kapja ós tovább nem viszi. A rendelkezésre álló ladik szélessége dönti tehát el mindenkor, hogy milyen széles legyen a kidolgozandó csatorna. A mi a rés, jobban mondva csatorna kidolgozásának részleteit illeti, hozzá az utakat és módokat mindig az adott körülmények adják meg. Néhány fontosabb irányelvet mindazonáltal nem lesz felesleges itt megemlíteni. A csatorna helyzeti fekvésére vonatkozóan legjobb a meder középvonalát választani, mert a vízsodrának vonalát a jég alatt nehéz felkeresni. Különben is a sodor nem vezet egyenesen s az áttöréssel lehetőleg egyenesben kell haladni, hogy a legrövidebb úton érjünk czélt. Ugyancsak az adott körülmények fogják megadni a csatornakészítés módjához is a gyakorlati útmutatást. Mi körülbelül ezt az eljárást követjük : a torlaszos szakasz alsó végétől kezdve kitűzzük a meder közepe táján 8—10 méternyire egymástól a csatorna két szélét s a jégvastagsághoz mérten rendszerint 20—30 cm. szélességben jégvágó fejszékkel kiárkoljuk, hogy a kirobbantandó jégtestet elhatároljuk. Akkora darabot árkolunk ki egyszerre, a mekkora csatornát aznap előreláthatólag sikerülni fog kirobbantani ; különösen hideg időben nem jó sokat előre árkolni, mert reggelre ismét befagy. Az árkok közötti jégtest eltávolítása míg felszíni jéggel van dolgunk, rendesen kézi erővel történik, jégvágó, esetleg közönséges favágó fejszék, feszítő vasalt dorongok stb. segítségével, le-ledarabolván egyes rögöket, a melyeket a víz aztán magával sodor. Olyan helyeken azonban, a hol a torlasz csomópontjain kell keresztül hatolni, vagyis a hol a jégtömegek a fenékkel vannak összenőve: (a mi 50—100 méternél nagyobb hosszúságon egy-egy darabon nem szokott túlterjedni) ott robbantásokkal segítjük elő a csatornavágó munkálatokat. Az az elv, hogy csak annyi jeget lazítsunk meg egyszerre, a mennyit a már kidolgozott és gondosan tisztán tartott csatorna vize elszállítani képes, a robbantás berendezésére is megadja az útmutatást, mely azt mondja, hogy jóformán mindig csak egyes aknákkal haladjunk előre, oly távolságban készítve őket a síkvíz szélétől, illetőleg a csatorna határárkainak egyikétől vagy másikától, hogy a termelt jégrögök minél kevesebb emberi erő felhasználásával ússzanak ki a munka helyéről. Nem fogunk tehát annyira közel menni az aknával a víz széléhez, hogy a robbanás csak a vizet kavarja, de annyira távol sem tőle, hogy a lövés pusztán lyukat csináljon a jégben s a törmelék a robbanás aknája fölé halmozódjék. Ugyanezek a szempontok lesznek döntők a töltés mértékének megállapításakor is. Túl nagy adaggal esetleg olyan területeket is lazítunk, illetve repesztünk meg, melyeknek eltávolítása érdekünkben nem állván, vele csak felesleges munkát végzünk, túlkicsiny töltések használata pedig az egy helyben való ismételt robbantáshoz vezet, a mi nemcsak hogy nagyobb pénzkiadást jelent, de időnket is igaz ok nélkül felemészti. Nagy általánosságban legczélszerübbnek bizonyult a nem fenékig torlaszos