Vízügyi Közlemények, 1912 (2. évfolyam)

2. füzet - IV. Gayssler P. Vilmos: Az Emscher-kutak

137 épen a megfelelőre kell súlyt helyeznünk, és pedig olyan szempontból, hogy a kiválasztást százalékban kifejezve, az elért eredményt jónak mondhassuk. Az elért eredmény akkor lesz jó, ha a kiválasztás százaléka aránylag nagy. A mekánikai szennyvíztisztítással mint említettük, a czélunk a szilárd alkotórészek kiválasztása. E szerint tehát az összehasonlítást e mekánikailag kiválasztható alkotórészek, s nem az összes szenny mennyiségéhez kell viszonyítani. Pl. valamely 1 liter szennyvízben 5 gramm szenny van, melyből 4 gramm mekánikailag visszatartható. Ha már most a 4 grammból sikerül 3 grammot visszatartani, visszamarad a szennyvízben 1 gramm mekánikai úton le nem csapható és 1 gramm mekánikai úton lecsapható szenny, összesen 2 gramm. Százalékban kifejezve a visszatartott szenny mennyiségét, azt kapjuk, hogy 60%- E megállapítás azonban helytelen, mivel a módszer csupán a mekánikai úton kicsapható szenny kiválasztására vállalkozik. Azaz esetünkben 4 grammból 3 grammot visszatartva, a kiválasztás 75%. Ez a megkülönböztetés különösen ott fontos, a hol két módszert egymással összehasonlítunk. A mely módszerben nagyobb százalékot kapunk, azt ebből a szempontból jobbnak, megfelelőbbnek nevezhetjük. Arra vonatkozóan, hogy valamely szennyvíz a mekánikai tisztítás után nem tartalmaz-e több rothadó anyagot, mint a mikor odaérkezett, a vizsgálatot ugyancsak ki kell terjeszteni. Abban az esetben ugyanis, ha a szennyvíz nem tartalmaz több rothadó anyagot, illetőleg nincs jobban megromolva a telepről való távozásakor, mint a mikor odaérkezett, a telep helyesen működik, jónak nevezhető, ellenesetben természetesen a telep működése kifogásolható, helytelenül működik. Ugyanis az élővízfolyás szempontjából sokkal kedvezőbb, lia a belé kerülő szennyvíz több szenynyet tartalmaz, de ez rothadásnak még nem indult, mint ha kevesebb a szenny, de a bomlás benne előrehaladottabb, mivel az élővizfolyás öntisztító (oxidáló) erejénél fogva az első esetben hamarább tudja a szennyvizet feldolgozni, mint az utóbbiban. A harmadik követelmény, a melyet felállítottunk, az iszap helyes kezelésére vonatkozik. Ez a szennyvíztisztítás kérdésének talán legkényesebb pontja, mert ha az iszapot úgy tudjuk kezelni, hogy bajt, kelemetlenséget nem okoz, a szennyvízkérdés megoldottnak tekinthető. Azonban a baj mindig ott van, hogy az iszappal nem tudunk boldogulni. Oda kell tehát törekednünk, hogy úgy kezeljük, hogy káros oldalait és következményeit a legkisebbre csökkentsük. Magának az iszapnak káros oldala, hogy rothadásnak indul, s a környező talajt, s a környék levegőjót megfertőzi. Ha már most azt érjük el, hogy az iszap nem indul rothadásnak, a kérdés megoldottnak tekinthető, különösen abban az esetben, ha a fennmaradó iszapot valamire használni is tudjuk. A mi a negyedik kérdést illeti, reá igen könnyű megfelelnünk. Nevezetesen, ha az előbb felállított követelményeknek megfeleltünk, a költség számításba csak akkor jöhet, ha az adott körülmények között, a módszerek között választásnak van helye. Általánosságban azt választjuk, a mi olcsóbb, de lehetnek különleges viszonyok, körülmények, a hol más szempontokat kell figyelembe vennünk, s akkor nem a legolcsóbbat fogjuk választani. A kérdést erről az oldalról tekintve, kétféle költséget kell megkülönböztetnünk. Az egyik a műnek a létesítő, a másik pedig a fenntartó és üzemi költsége. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert valamely módszer megválasztásakor a fenntartó és üzemi költség elhatározó fontosságú, különösen oly esetben, a mikor az üzem önműködő és csak kevés emberi beavatkozást kiván.