Vízügyi Közlemények, 1908 (24. füzet)
A talaj fizikai sajátságai
28 a mennyire tudományos szempontból megérdemelné. így hát megint csak visszatértek a kényelmesebb kutató módhoz, t. i. a «laboratóriumi kísérletekhez» poralakú földanyaggal. Minthogy a gyakorlati embert a kétféle kísérleti eljárás egyike sem elégíti ki, más meghatározó mód után kell néznünk, a mely mindkét eddigi mód jó oldalát lehetőleg egyesíti és e mellett különösen gyakorlati czélokra alkalmas. Az alábbi fejezetekben a talaj fizikai tulajdonságai meghatározásának módjait tárgyalom, a mint őket a cseh királyságban az országos kulturtanács műszaki hivatalának kiterjedt gyakorlatába behoztam. x\ talaj víztartóképes sédének meghatározása. Mielőtt a talaj e rendkívül fontos tulajdonságának módszerem szerint való meghatározását tárgyalnám, szükségesnek vélem előbb a jelenleg szokásos megállapító módokat röviden vázolni. Wolff szerint a porrá dörzsölt és levegőn megszárított földanyagot 4 cm. átmérőjű hengerbe töltjük és pedig addig a vonásáig, a mely 200 cm 3 űrtartalmat jelez. Öntés közben a hengert folyton koczogíatjuk lágy aljazathoz, hogy tartalma elég tömötten összeüljön. Ezután a hengert a földdel együtt lemérjük és csészébe állítjuk, melybe annyi vizet adunk, hogy színe 5—10 mm.-rel érjen a henger alsó éle fölé. Az egészet nehéz üvegharanggal leborítjuk. Most megvárjuk, míg a víz a földbe annyira beszivárog, hogy legfelső rétegén is határozott nedvesedés észlelhető. Ha időnkénti mérés útján meggyőződést szereztünk arról, hogy a súly már változatlan marad, akkor a nedves és száraz állapot közötti súlykülönbségből megállapíthatjuk a 200 cm s-nyi anyag víztartalmát. Ugyancsak Wolffnak egy másik módszere abban áll, hogy a vizet nem alulról szívatjuk fel, hanem felülről addig öntjük a hengerbe, míg alul csepegni kezd. Most megvárjuk, míg az egész víz a henger tartalmába beszivárog és a csepegés megszűnik. Ha ebben az időpontban lemérjük a súlyt, úgy (a henger és száraz anyag együttes súlyának levonása után) megkapjuk a próbaanyagban visszatartott víz menynyiségét. Az ezen a módon nyert eredményt «teljes» víztartóképességnek nevezik. Ismét más eljárás az, mely szerint megmért nedves szűrőre ismert súlyú s előbb levegőn megszárított földet teszünk. E kettő együttes súlyának meghatározása után a szűrőt vízzel addig fecskendezzük, míg a próbaanyag teljesen átnedvesedett. Ezután a fölösleges víz lecsepegését bevárva a nedves földet a szűrővel együtt lemérjük. Ezen eredmény és az eredeti súlyok összege közötti különbség lesz az a vízmennyiség, a melyet a föld a szűrőn magában visszatartott. Meg kell itt említenem, hogy mind a három itt leírt módszer ugyanarra a talajnemre különböző eredmenyt ad. így pl. egy esetben az első eljárás szerint a víztartóképesség 32'2%-nak adódott, a második ugyanazzal a talajjal 36'8%-ot eredményezett, míg a harmadik módon e % 39'2-re rúgott. Ismertetnünk kell még a Mayer-féle eljárást is. Mayer ugyanis arra alapítja módszerét, hogy a természetben a víz mozgása felülről lefelé nagyobb oszlopokban
