Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
I. rész. A vízrajzi szolgálat
A MAGYAR VÍZRAJZI TEVÉKENYSÉG FEJLŐDÉSE tozódtak, mivel a felszíni és részben a felszín alatti lefolyást meghatározó folyamatok zöme már az új államhatárokon kívül ment végbe. A síkvidéki jellegűvé változott országban a vízgazdálkodási feladatok összetétele is jelentősen módosult. Az árvédelmi vonalak fele, a mentesített terület kétharmada maradt az országhatáron belül. A század elején elhatározott energiahasznosítási program okafogyottá vált, a számításba vett folyószakaszok kivétel nélkül a határon kívül rekedtek. Az ország vízkészletének 94%- a külföldi eredetűvé vált. Az adott körülmények között a Vízrajzi Osztály (mely 1929-ben Vízrajzi Intézetté alakult) elsősorban a folyamatosság fenntartására törekedett. A vízmércék száma mintegy felére (100-ra) csökkent, ezek jelentős része a folyókra volt telepítve. Új mérőhelyet ott telepítettek, ahol az államhatár kijelölése miatt ez szükségessé vált (pl. Tiszabecs, Felsőberecki). A kisvízfolyásokra az észlelés még alig terjedt ki. Az 1920- as években évente 5-10 állomáson, illetve szelvényben mértek vízhozamot, a vízjárástól függően. A mérések évenkénti száma 100 alatt maradt. Az 1920-as évek vízjárása szélsőségektől mentes volt, jelentősebb árvizek csak 1932-ben (a Tiszán) illetve 1935- ben (a Dunán) jelentkeztek. Az időszak első harmadának eseménytelenségét az 1930-as években elsősorban a medemyilvántartás területén követték jelentős eredmények. Elkészült a Tisza medrének részletes felvétele, a Bodrog és a Balaton felmérése. Változások történtek a Tisza- völgyben is, ahol az öntözésfejlesztési program jegyében a vízhozammérési szelvények számát 40-re, a mérések évi mennyiségét 100-140-re emelték, továbbá a Tiszántúlon létrehoztak egy 114 kútból álló talajvízszint-megfígyelő hálózatot is. Az 1940-42-es évek belvizei szükségessé tették a lefolyástalan területek részletesebb tanulmányozását, ezért a kutak számát 400 fölé emelték. Az 1930-as évek közepén a Kvassay-zsilipnél megépült a sebességmérő műszereket hitelesítő csatorna, amely feladatát mintegy 50 évig látta el. A vízgyűjtők határon túli részéről történő információ gyűjtés sokáig megoldatlan maradt. Az információk áramlását elősegítette ugyan a Duna-medence területére illetékes Állandó Vízügyi Műszaki Bizottság (francia rövidítéssel: C.R.E.D.), de lényeges változás ezen a téren csak a II. világháború után történt. A vízrajzi információk közzétételében új színt jelentett a napi vízállások sugárzása a Magyar Rádióban 1929-től kezdődően. A II. világháborúban a hálózatban keletkezett károkat a vízrajzi szolgálat gyorsan helyreállította, 1945 közepén már folytatódtak az észlelések. Az 1940-es évek aszályokkal sújtott második felében lépések történtek az észlelések kiterjesztésére a kisvízfolyásokra. 2.4. A vízhasznosítás és a vízkészlet-gazdálkodás időszaka (1952-1977) A II. világháború kártételeinek megszüntetése után Magyarországon az élet minden területén jelentős fejlődés indult meg, ami számos igényt vetített a vízügy és azon belül 41
