Markó Csaba - Zsuffa István (szerk.): Magyarország vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzése. Duna (Budapest, 1986)
2. A Duna vízgyűjtőjének általános jellemzése - 2.2 A Duna magyarországi vízgyűjtőjének természeti viszonyai
A Pozsony és Gönyű közötti szakaszon a Duna a jó víztartó képességű kavics hordalékkúpon 35—40 cm/km eséssel folyik keresztül. Az esés Szap környékén 8-10 cm/km-re csökken. E miatt hordalékának jelentős részét már az eséstörés előtt megkezdi lerakni. A hordalékkúp ma is épül, a Duna medre emelkedik. Gönyűtől Komáromig jó vízvezető löszös homokból álló magaspart követi a folyó jobb partját. E szakaszon, a hordalékkúp végénél veszi fel a kötetünkben elsőként tárgyalt kisvízfolyást, a Cuhai-Bakony-eret, amely az Öreg-Bakony nagy részének vizeit gyűjti össze. A szakasz második mellékpatakja — a Concó — a Bakony és a Vértes É-i lábainál húzódó Bársonyos dombvidék vizeit vezeti a Dunába. Komáromtól kezdve megszűnik a magaspart, amelyet Almásnesz- mély környékén a Gerecse vonulatai váltanak fel. E szakaszon ömlik be a Vértes oldalán eredő Által-ér. A Gerecse K-i oldalán a hozzá kapcsolódó Zsámbék—bajnai-dombság kisvízfolyásait az Únyi-patak fogja össze és vezeti a Dunába. A Duna a Táti-öblözetnél még felveszi a Dorogi-medence vizeit összegyűjtő Kenyérmezei-patakot, majd eléri a Dunakanyar szűkületét. A Visegrádi-áttörés után a folyó ismét lelassul, hordalékának egy részét lerakja. így jött létre a Szentendrei- és a Csepel-sziget, valamint a közöttük lévő számos kisebb sziget. Az Esztergom és Csepel közötti szakaszon több, a környező hegyekben és dombokon eredő patakocska ömlik a Dunába. Közülük talán a jobb oldali Dera-patak és az alsó szakaszán csatornázott bal oldali Rákos-patak érdemel említést. Az Alföldre kiérő Dunát Budapest alatt magas löszpartok kísérik a jobb oldalon egészen Paksig. A Csepel-szigetnél kettéágazó Duna jobb oldali főágába torkollik a Vértes és a Gerecse D-i oldalán eredő Benta-patak és a Szent-László-vízzel bővülő Váli-víz. A bal oldali ágból ágazik ki a Duna—Tisza-csatoma, amely Dabastól a Dunavölgyi-főcsatornában folytatódik. A főcsatorna a Dunával párhuzamosan, az ó-pleisztocén terasz alatt húzódik, majd Bajánál tér vissza a folyóba. Mielőtt a Duna az 1433-as fkm-nél elhagyná az országot, még Mohácsnál felveszi a Baranyai-gránittönkről eredő Csele-patakot. A Mecsek DK-i oldalának vizeit összegyűjtő Karasica már Jugoszláviában, az országhatártól 8 km-re torkollik a Dunába. í Mint már korábban, a Középső-Duna vízgyűjtőjének ismertetésénél láttuk, a magyarországi Duna vízjárását jórészt a Felső-Duna vízhozamai alakítják ki. A magyar szakaszon beömlő vízfolyások közül egyik sem hat jelentősen a Duna vízjárására. Egyetlen kivétel a Vág lehet, amelynek vízjárása a rajta létesült tározók és vízlépcsők következtében már inkább emberi, mint természeti folyamatok eredménye. A Duna vízjárását Magyarországon öt állomás (Pozsony, Dunaalmás, Nagymaros, Dunaújváros, Mohács) havi középvízhozamainak évi alakulásával mutatjuk be (3. ábra). Látható, hogy az egyes állomásokra megrajzolt grafikonok nagyon hasonlóak, a maximumot május—júniusban, a minimumot októberben érik el. A folyón lefelé haladva a jellemző értékekben csak kis mértékű emelkedés figyelhető meg. Ezt az egyöntetűséget némileg a duna- almási szelvény értékei bontják meg, a Vág hatását mutatva. A kisvízfolyások vízjárását területegységenként csoportosítva szemléltetjük. A Duna Ny-K irányú szakaszán betorkolló négy vízfolyás (Cuhai-Bakony-ér, Concó, Által-ér, Únyi-patak) sok hasonlóságot mutat. A patakok mindegyike karsztosodásra hajlamos kőzetekből felépülő hegylábakon ered, de egyik sem tipikus karsztvízfolyás. Vízjárásukat egyrészt a karsztvíz megcsapolása, másrészt a dombvidékek jó víztartó képességű kőzetei befolyásolják, de az éghajlati viszonyok határozzák meg. A vízjárás évi menetét a Cuhai-Bakony-ér és a Concó egy-egy állomására a 4. ábrán mutatjuk be. A havi középvízhozamok alakulása kvázi-természetes állapotra vonatkozik, azaz megpróbáltuk az emberi beavatkozások okozta változásokat kiszűrni. A 4. ábráról leolvasható, hogy a vízhozamok maximuma február—márciusban hóolvadásből ered, majd a nyár eleji esőzések júniusban kisebb árhullámokat eredményezhetnek. Az éves vízjárás minimuma általában szeptemberben jelentkezik. Ilyen ábrát az Által-érre a jelentős emberi beavatkozások, az Únyi-patakra az igen rövid észlelési adatsor miatt nem tudtunk közölni. A kisvízi időszakot apadási görbékkel jellemezzük. Ezek felvilágosítást adnak a felszín alatti utánpótlás mértékéről és üteméről, óvatos kisvízi előrejelzésre is felhasználhatók. A négy vízfolyás öt állomására közölt apadási görbék (5-9. ábra) közül szintén csak a Cuhai-Bakony-ér és a Concó ábrái tekinthetők jellemzőknek, az Által-ér és az Únyi-pafak jellemzéséhez csak kevés kisvízi időszak volt elemezhető. A 10. ábrán a Cuhai-Bakony-ér egy jellemző évére bemutatjuk, hogy az év során a bakonybánki szelvényben lefolyó vízmennyiségek miiyen arányban származtak felszíni, felszín alatti, illetve ún. köztes (interflow) lefolyásból. Láthatjuk, hogy az éves lefolyás jelentős része felszín alatti eredetű. A felszíni táplálás csak télen (I—III. hó) jelentős, a hóolvadás következtében. A Duna egyetlen, kötetünkben tárgyalt bal oldali mellékvízfolyása — a Rákos-patak — a Gödöllői dombságban ered. All. ábra tanúsága szerint a patak olvadásos árhullámai már februárban jelentkeznek, majd a nyár eleji esőzések hatása június—júliusban mutatkozik. Az időnként jelentkező szeptemberi árhullámok mediterrán hatásról árulkodnak. Ha ez elmarad, az ősz kisvizes időszak, a minimum pedig augusztusban jelentkezik. Az apadási görbék szerint (12. ábra) télen a leggyorsabb a kiürülés. 31
