Zsuffa István: Műszaki hidrológia II. (Műegyetemi Kiadó, 1997)

4.2 A VÍZHOZAMOK IDŐBELI VÁLTOZÁSÁNAK KÖVETÉSE

(4.34)

c = — • n

képletében a természetes vízfolyások széles medreinek az esetében

h « R (4.118)

közelítés elfogadható, az

E = f(H) = B • Hm (4.119)

görbe m = 1/6 kitevőjű igen meredek, monoton növekvő és alulról homorú görbével ábrázolható. Ezen összefüggést fölhasználva az E = f(H) görbe az ismertetett kettős logaritmikus transzformációval extrapolálható. Megjegyezzük azonban, hogy az esetleges

h = H + d (4.111)

korrekciós közelítéssel történő becslésénél a

v = v(H) (4.105)

görbe szerkesztésénél kapott korrekcióhoz közelálló értéket kell kapnunk. Ellenkező esetben a vízmérce-szelvény geodéziai fölvétele nem jellemezheti az egész szabályozó szakaszt. Az E = f(H) görbe extrapolálása mellett az előzőekben ismertetett módon, az E = f(H) görbe extrapolálásának a tűrési tartományát a végérintő és a függőleges ordináta meghosszabbításával rögzítjük. Ezt követően az extrapolált E = f(H) görbe tűrési tartomány határainak megfelelő E^CH,), illetve Emax(H3) értékek és az azonos szinthez tartozó Sz(Hs) szelvénytényezők értékeinek a szorzataival meghatározzuk, és fölrajzoljuk a Q = f(H) vízhozamgörbe finomított hidraulikai extrapolálása felső burkolójának a

Qmin(Hs) - Sz(Hs) • Emin(Hs) = Sz(Hs)-E[H(Qimax)] (4.120)

értékpárjait és ezen tűrési sávnak alsó burkolója

Qmax(Hs) = Sz(Hs)- Emax(Hs) =

értékpárjait ábrázoló pontokat. Ezen pontok megfelelő összekötésével megkapjuk a vízhozamgörbe finomitott hidraulikus extrapolálása tűrési sávjának burkolóit. A

138