Zsuffa István: Műszaki hidrológia (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996)
BEVEZETÉS
módszertannal. A kidolgozott eljárásokat szerzőik igen magasfoku tudományos lelkiismeretességgel tették közzé, felhívták a felhasználók figyelmét az eljárások közelitő jellegére, az újabb adatok birtokában végrehajtandó javítások szükségességére. A vizügyi műszaki élet feladatainak számszerű növekedése azonban azzal járt, hogy a századfordulón kialakitott módszerek alkalmazásához szükséges számitásokat a mérnökök serege megtanulta, a számítási eljárásokkal kapcsolatos, a szerzők által leginkább hangoztatott fönntartásokról azonban mindenki megfeledkezett. A csapadékból származó felszíni lefolyásnak a városok belterületéről való levezetéséhez szükséges számitásokat, amelyek sokkal kevesebb bizonytalanságot is tartalmaznak, szabványosították és ez a szabvány alapelveiben, világszerte elfogadott és az említett meggondolásokon alapszik. A belsőségi területeken azonban a felszíni lefolyás kialakulása többé-kevésbé követhető: a viz az utcák vonalát követi, a háztetőkön, burkolt utakon a lefolyó viz mennyiségét a talajba való beszivárgás bonyolult folyamata nem érinti. A belsőségi vízrendezés szabványosított változatának létjogosultságát kivetítették a hegy- és dombvidéki vízfolyás rendezések hidrológiai problémáira is, annak ellenére, hogy az időközben továbbfejlődött kutatás eredményei szerint a közvetlen megfigyelések ilyen vízfolyásokon is nélkülözhetetlenek. A tervezők sokáig ragaszkodtak a régi "számítási eljárásokhoz". Ezek ugyanis Íróasztal mellett, viszonylag kis munkával elvégezhetők, ugyanakkor - a bonyolult szerkezetű, sokszor igen bonyolult, nehezen érthető levezetésekkel alátámasztott képletek - a munkának bizonyos müszaki-tudo- mányos megalapozottság látszatát is kölcsönözték. Ez a magyarázata annak, hogy a kisvízfolyásokon megindult, hálózatszerű észlelések hosszú időre terjedő adatsorainak birtokában is ezek, a ma már konyhamódszereknek nevezhető eljárások, tovább élnek. A századfordulóra elkészültek legfőbb folyóink árvédelmi töltései. A védett árterületek beépültek, a területek anyagi értéke megnőtt. Az 1926 évi, majd az 1940-41 évi árvizek azonban rávilágítottak arra, hogy ezek a gátak nem, nyújtanak teljes biztonságot. A több ezer kilométeres töltésrendszer ismételt megerősítése hatalmas, az ország anyagi erőit jelentősen igénybevevő áldozatokat igényelt, és ennek ellenére a biztonság ugyan fokozódott, de a teljes biztonság elérésének lehetetlen volta egyre világosabbá vált. A magyar árvédelemért felelős szervek előtt is világossá vált, hogy nagy folyóink védvonalainál is kell árvízi kockázattal számolni és a védvonalakat ennek a kockázatnak megfelelő árvíz szintekre lehet csak kiépíteni. A kockázathoz kötött árvizszintek, hozamok pedig a nagy folyók vízállás-adatsoraiból viszonylag egyértelműen számíthatók. Az 1930-as évek hosszú aszályos időszaka a mezőgazdasági vízhasznosítás nagyarányú fejlesztésének megtervezésére késztette a vizügyi műszaki szerveket. A rendelkezésre álló hosszuidejü vizhozamadatsorokból végzett számítások arra mutattak, hogy a nagy aszályok idején a kisvizekkel a gravitációsan öntözhető területek csak kis hányada látható el teljes biztonsággal öntöző vízzel. A kérdést tehát úgy kellett megfogalmazni, hogy kisebb területet öntözzünk teljes biztonsággal, vagy nagyobb területet kisebb biztonsággal. A kérdés a mezőgazdaság területén a legtanulságosabb: hiszen a nem öntözött területeken is kell szárazgazdálkodással mezőgazdasági termelést folytatni és a mezőgazdasági termelés a részleges biztonsággal adagolt öntöző-vizet is meghálálja. Az évszázadunk közepére, az 50-es évekre világossá vált, hogy mind az aktiv, mind a passzív vízgazdálkodás részére, a különböző biztonsági mutatókkal jellemzett alapadatokat az adatsorok statisztikai földolgozásával kell számítani. Az egyes észlelési adatsorok hossza azonban különböző maradt. Az 50-es évek aszálya, majd az 1954-es és 56-os árvízkatasztrófák felhívták a figyelmet arra, hogy az időben lejátszódó véletlen események során olyan jelenségek is kialakulhatnak, amelyeket eddig még nem észleltek. A rövid adatsorok statisztikai paraméterei a hosszabbakétól eltérhetnek. A vízgazdálkodási gyakorlat tapasztalatai és az aközben kifejlődött gyakorlati valőszinüség- számitás elméleti meggondolásai egyaránt arra vezettek, hogy az adatsorok egyszerű statisztikai földolgozása helyett a vízgazdálkodási gyakorlatban is a valószínűségelméleten alapuló matematikai statisztikát kell alkalmazni: nem elég az elmúlt időszakokat jellemző észlelési adatsor tömörítésével a múlt vízjárását jól leírni, hanem a jövőt kell számszerűen megragadni. Az említett két árvízkatasztrófa utáni 1965-ös dunai, majd 1970 évi tiszai árvizek - amelyeket ugyan a magyar vízügyi szolgálat, legnagyobb teljesítményeként, a környező országokkal ellentétben meg tudott fékezni - vízgazdálkodásunk figyelmét a nagy folyóink vízjárásának ismételt és többszintű feldolgozására késztették. A matematikai statisztika eszközeit felhasználó műszaki hidrológia ezzel a feladattal vált a hazai vízgazdálkodás szerves részévé. A tiszántúli területek öntözésének vízellátási problémái, az ország északi részén és a Dunántúlon települő ipartelepek vízellátási nehézségei már az 1940-es évektől fölvetették a tározós vizpót- lás kérdését. A vízkészleteink értékeinek ilyen jellegű megnövekedésének előkészítésére az első statisztikai számitásokat az 1940-50 közötti években végezték el. Az egyszerű statisztikai szemléletet ezen a területen csak a legutóbbi időkben váltotta fel a tervezett tározó jövőbeni viselkedését vizsgáló valószínűségelméleti szemlélet. 11
