Vízgazdálkodásunk számokban (OVF, Budapest, 1961)
IX. Szitkey László: Vízellátás és csatornázás
VÍZELLÁTÁS és csatornázás 309 1958. év végén az ország területén 87 vízmű, 257 törpe vízmű és 664 körzeti vízvezeték működött. (Részletes felsorolásuk és adataik a 6. táblázaton.) A közműves jellegű vízellátó művek együttes víztermelési kapacitása 1958. év végén közel 1,1 millió m3/nap volt, ezt 6376 km hosszú csőhálózat továbbította a 191 000 házi, ipari (üzemi) és intézményi bekötéshez, ill. 9100 közkifolyóhoz. Egy ellátott főre átlag 2 m hosszú közterületi nyomócsővezeték jutott. A 205 000 m3 űrtartalmú magaslati iározótérfogat többsége (91%) szolgálati medence, víztorony (összesen 17 000 m3 űrtartalommal) csak síkvidéken épült. A tározótér országos átlagban a napi maximális víztermelés 20%-a, szemben a műszaki üzem szempontjából kívánatos 30—50%-kal. A vízművek kapacitását a kutak, források átlagos vízadó-képessége, a szivattyúk teljesítő képessége és a főnyomócsőhálózat vízszállító képessége határozza meg. A magaslati tározótérfogat (víztorony, medence, tartály) a napi fogyasztásingadozások és a nyomásviszonyok kiegyenlítésén túl — az itt tárolt vízmennyiség felhasználása útján, legfeljebb néhány napon át — a szolgáltatott napi vízmennyiséget a kapacitás fölé is emelheti. A törpe vízművek kapacitását a vízművekhez hasonlóan kell értelmezni. Körzeti vízvezetékeknél általában a kutak vízadó-képessége mértékadó, bár e vízmennyiség jelentős hányada az éjjel-nappal nyitott közcsapokon, túlfolyókon hasznosítás nélkül folyik el. A közműves jellegű vízellátó berendezéseken kívül a túlnyomórészt községekben, önállóan telepített, a műszaki és közegészségügyi szempont oknak megfelelő, tehát szabvány szerint kiképzett kútfejjel ellátott és bakteriológiailag kifogástalan, jó ivóvizet szolgáltató közkutak száma 1958. év végén országos viszonylatban kereken 15 000. Ezek többsége az Alföldön telepített fúrt kút, a kutak zöme ugyanis azokban az országrészekben épült, ahol a talajrétegződés ásott magánkutak létesítését nem tette lehetővé. A magánkutak száma kb. 1 millió db. A lakosság és az ipar ellátása szempontjából a közműhálózat kiépítettségén kívül a művek műszaki és higiéniai szempontból megfelelő üzemvitele is döntő tényező. Erre vonatkozó pontos adatok csak a rendszeres adatszolgáltatásra kötelezett, vállalati gazdálkodósban működő, nagyobb művekre állanak rendelkezésünkre. A művek műszaki üzemelésének színvonalára két mutató jellemző : a hálózati és szolgáltatási vízveszteség és a hálózati csőtörések fajlagos száma. A hálózati és szolgáltatási vízveszteség műszaki értelemben a csővezetékek rejtett törésein és tömítetlenségein keresztül elfolyó, ill. elszivárgó vízmennyiségből és az üzemi célokra (pl. szűrőöblítésre, medencék mosására stb.) felhasznált vízmennyiségből tevődik össze. Megengedett mértéke az összes víztermelés 5—6%-a. A műszaki értelemben vett vízveszteség statisztikai megfigyelésére technikai előfeltételek hiányában nincs lehetőség. A vállalati jelentések az ettől lényegesen eltérő, ún. pénzügyi (elszámolási) vízveszteséget tüntetik fel, mely a termelt és értékesített víz nyilvántartott mennyiségének különbözete. Vízmérővel fel nem szerelt fogyasztóknál az átalány-díj összegének megfelelően átszámított értékesített vízmennyiség alapulvételével készül, mely a tényleges fogyasztástól számottevően eltérhet. Legtöbb műnél méretlen a közkifolyókról vételezett, továbbá a tűzoltási és közterület-locsolúsi célú vízfogyasztás is. A statisztikai úton megfigyelt vízveszteség megengedhető mértéke — az ismertetett pontatlanságok következtében — 10—12%, az utóbbi évek során országos átlagban 12—19% között ingadozott (4. táblázat). A fajlagos csőtörések száma a 100 km hosszú nyomócsőhálózaton egy év alatt előfordult csőtörések számát fejezi ki. A mutató értékének alakulása döntően a csőhálózat, tervszerű megelőző karbantartásának színvonalától függ. Országos átlagban 58 db/100 km. Vízmüveink túlterheltsége következtében mind gyakoribbak az ellátási zavarok- Ennek oka, hogy az utóbbi 10 év során végrehajtott iparfejlesztés vízigényének jelentős részét a közművek hálózatáról fedezték, a fokozódó ipari vízelvonás a háztartások ellátási helyzetének súlyosbodásában éreztette hatását (5. táblázat). Az igényekhez képest mind szűkösebb helyi vízszerzési lehetőségek szükségessé tették a vízhiánnyal küzdő bánya- és iparvidékek regionális ellátását. Az első regionális vízellátási rendszer kiviteli munkálatai 1956. évben kezdődtek a borsodi iparvidéken, első üzemképes egységét (10 000 m3/nap víztermelési kapacitással, közel 50 km hosszú nyomócsőhálózattal) 1959-ben adták át rendeltetésének. A mű teljes kiépítése után a tervek szerint 30 település — köztük Kazincbarcika és Ózd városok — összesen 100 000