Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
VI. Újabb kezdeményezések a Sió szabályozására és a Balaton lecsapolására a 19. század első felében
✓ Újabb kezdeményezések a Sió szabályozására és a Balaton lecsapolására a 19. század első felében VI. A Sárvíz-szabályozás királyi biztosává 1802-ben kinevezett Podmaniczky bárónak a korábbiaktól eltérően nem tartozott a feladatkörébe a Sió és a Kapos szabályozásának és a Balaton lecsapolásának az ügye, amivel már az elődje, Ürményi József sem foglalkozott. Az uralkodó ugyanis 1802-ben, - valószínűleg a Helytartótanács és József nádor javaslatára - külön királyi biztost nevezett ki az utóbbi feladat ellátására báró Révay Pál királyi tanácsos, Pozsony vármegyei földesúr személyében. A kiválasztásban szerepe lehetett annak, hogy a szabályozásban egymástól eltérő módon érdekelt vármegyék között a királyi biztos, mint kívülálló, egyeztető-összehangoló személyként elfogadott legyen. RÉVAYnak nem kellett teljesen elölről kezdeni a szervezőmunkát, mert mind a vármegyei hivatali vezetők és a geometrák, mind pedig az uradalmi tiszttartók jól ismerték a konkrét helyzetet, illetve a negyedszázaddal korábban Krieger által kidolgozott tervet. Sőt, Nagy József Somogy vármegye hites földmérője, mint említettük, másolatot készített a tatai Esterházy-uradalom birtokában lévő tervmásolat Balatonra vonatkozó részéről, Tumler Henrik pedig, aki malmokat épített a Sión, szintezéseket végzett a Krieger tervében feltüntetett esési adatok helyességének ellenőrzésére a századforduló körül. Az 1776. évi helyszíni szabályozási bejáráson részt vettek közül 1802-ben már csak Joseph Walcher élt, (aki ekkor 83 éves volt). így, amikor Révay Pál királyi biztosként az 1803. június 6-ra, Veszprémbe összehívott tanácskozáson elnökölt, nem volt nehéz dolga; a tanácskozás a korábbi szabályozási terv fő célkitűzéseiről folyt, azzal a módosítással, hogy a résztvevők nem akarták a Balaton vízszintjét olyan nagymértékben csökkenteni, mint ahogyan az eredeti tervben szerepelt. A tanácskozáson nemcsak megyei vezetők, hanem az érintett földesurak (Veszprémi káptalan, Tihanyi-apátság, az Esterházy-, Batthyány-, Széchényi-, Festetics-, Hunyady- stb. családok) képviselői is részt vettek, akik egyetértettek abban, hogy a Zala, a Sió és a Kapos mocsarait csatornázással le kell csapolni, és a Balaton vizének szintjét jelentősen csökkenteni kell. Abban is azonos álláspontot képviseltek, hogy a munkálatok költségeit a földesurak a szabályozásban való érintettségüknek megfelelő arányban viselik. (Krieger utóbbiakra vonatkozó számításait elavultnak tekintették, ezért új megosztási javaslatot tartottak szükségesnek.) Lényegi elkötelezettségeket nem vállaltak, s abban állapodtak meg, hogy egy év múlva ismét tanácskoznak, addig kialakítják végleges álláspontjukat és megvizsgálják költségvállalási lehetőségeiket. Érdekes, hogy az 1803. június 6-i gyűlésről készített jegyzőkönyv - melyet Balassay Ignác nevű jegyző - készített, a „Protocollum Concursus intuitu Exsiccationis Lacus Balaton die 6 Juny 1803 celebrati” címet viseli, vagyis mintha csak a Balaton tava kiszárításának megfontolásáról lenne benne szó.240 A gyűlésen a veszprémi káptalan egyik képviselője, Tumler Henrik241 is részt vett, aki az előző években malomépítőként és igazgató malomfelügyelőként szintezéseket végzett 240 A jegyzőkönyv másolata megtalálható a MOL -ban, az F 26. P. 200 jelű iratcsomóban. 241 Tumler apja, Tumler György veszprémi ezermester molnár mellett tanulta meg a malomépítés mesterségét és a mechanikus szerkezetek készítését. Apja halála után, 1767-ben, 18 évesen egy Séd menti vízimalom segítségével előállított hidraulikus nyomással - 70 öl (kb. 133 m) hosszú ólomcsövön át - ivóvizet juttatott a 23 öllel (43 m-rel) magasabban fekvő veszprémi várpalotába. Koller Imre püspök egyéves bécsi tartózkodást biztosított számára, hogy ott építészeti tanulmányokat végezhessen. 1776-ban újjáépítette a budai vár déli emelőgépes vízmüvét, majd 1778-ban korszerűsítette a budai gravitációs vízvezetékeket. Ezekért 1790-ben magyar nemességet kapott. Nevéhez a malomépítéseken kívül egyéb vízrendezési, útépítési tevékenység fűződik. írásait mint „hydraula”, azaz vízépítő írta alá, de a 1800-as évek elején már Veszprém vármegye tiszteletbeli mérnöke címet viselte. A megyében és az egész Dunántúlon nagy tekintélynek örvendett.
