Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
V. A Sárvíz, a Kapos és a Sió szabályozásának első tervei
A KRIEGER-TERV UTÓÉLETE 193 gén. Ezek közül a földbirtokosok pénztőke és igényelhető munkaerő hiánya volt a legfőbb ok, de nem szabad megfeledkezni arról a félelemről sem, amit a vízimalmokból származó jövedelem csökkenése, vagy megszűnése keltett egyesekben. A közhiedelemmel ellentétben a földesurak nem törekedtek túlságosan új, lecsapolás révén művelésbe vonható területek kialakítására, bár a szénatermő rétek iránti igényük mindenütt megnyilvánult. Azt, hogy miként viszonyultak az érdekeltek a Balatonnak, a Sió és a Kapos mocsarainak lecsapo- lási tervéhez, a témával foglalkozó kutatók a 20. században különbözőképpen ítélték meg. Cholnoky (1918) szerint: „...a Balaton parti birtokosai sem szívesen látták volna, ha a tó helyett futóhomokos, használhatatlan földeket kaptak volna. ...A föld értéke abban az ideiben még nem volt olyan nagy, temérdekföld feküdt a homokos vidékeken parlagon, s még néhány ezer ilyen homokos területért nem nagyon lelkesültek.” Ezzel ellentétes volt Bendefy és V Nagy (1969) véleménye: „...a parti birtokosoknak, elsősorban a földesuraknak elemi érdekük volt a tó vízszintjének leszállítása, mert olcsón iszappal megtrágyázott, jó földekhez juthattak. De még a jobbágyok is áhították a tó lecsapolását, mert ilyen módon némi háztáji földre, vagy állataik számára legelőre tehettek szert. Ezt a lehetőséget a királyi bizottság is azonnal meglátta, és ennek alapján a munkálatok anyagi biztosítottnak is tűnt, mert minden rendű, rangú érdekelt szívesen megfizette volna a reá eső hányadot,”237 Cholnoky nézete annyiban elfogadható, hogy a tó medrében felszabaduló terület futóhomokos lett volna, s ezért nem lelkesedtek különösebben a birtokosok, míg Bendefy véleménye téves helyzetmegítélésen alapul. Véleményünk szerint Krieger, illetve a királyi biztos tervét a tihanyi tanácskozás résztvevői, a Helytartótanács és az Udvari Kancellária elfogadták, de a megvalósítás kizárólag a nemesi vármegyegyűlések tagjaitól, a főnemes földesuraktól és a közbirtokosságot képviselő köznemesektől függött. A megyegyűlések döntéseit azonban az 1770-es évek végén és az 1780-as, 1790-es években már az ország politikai viszonyaiban bekövetkezett változások is befolyásolták, ami nem kedvezett a terv megvalósításának. A helytartótanácsi gazdasági bizottság 1777. december 12-iki ülésén megint foglalkozott a szabályozás ügyével. Sígray báró itt kifejtette, hogy ha nem hoznak az addigiaknál megfelelőbb rendelkezéseket, akkor a Sárvíz-csatornák kiásása 20 év alatt sem fejeződik be és a Sió, a Kapos folyók, valamint a Balaton szabályozását - amelyek a sárvízi munkálatoktól függnek - az utókorra kell hagyni úgy, hogy azok még jobban elmocsarasodnak. A sárvízi csatornázás 1778-ban azonban teljesen leállt, s ez meddővé tette Sígray minden további próbálkozását a Sióval, a Balatonnal és a Zalával kapcsolatban. Nem tudott elérni eredményt a Kapos és a Sárvíz Tolna megyei szakaszának szabályozása terén sem, ezért több mint két évtizeddel a királyi biztosi megbízatás megkezdése után, 1793-ban lemondott e tisztségéről. Mária Terézia halála után fiának, II. JózsEFnek egy évtizedes uralkodása alaposan megbolygatta a vármegyék vezetését és a Helytartótanács tevékenységét, ami nem kedvezett a lecsapolások-vízszabá- lyozások ügyének238. Igaz ez addig nemcsak a Dunántúlon, hanem a Tiszántúlon sem volt igazán sike237 A Balaton medréből sohasem lett volna iszappal megtrágyázott föld. Egyrészt ilyet Krieger sem állított; másrészt a jobbágyok sem állíthatták a tó lecsapolását némi „háztáji” föld reményében, mert ilyen lehetőség akkoriban nem létezett. A Sigray által összehívott bizottság tagjainak nem kellett „meglátni” a lehetőséget, mert a szabályozási művelet összes költsége eleve az érintett földbirtokosokat terhelte volna, akik ellentétben az idézett állítással egyetlen rajnai forintot sem fizettek volna szívesen. Egyébként Bendefy és V. Nagy (1969) az idézettekkel ellentétben a következőket is írta: ....amint Sigray a megvalósulás felé kezdte terelni a lecsapolás ügyét, és a költségek kétharma dát a földesurakra hárította át, megtorpant a sok jóval bíztató munkálat, lelohadt a lendület. Séít: egyes birtokosok, akik a tó lecsapo- lásának kérdését úgy vélték elintézni, hogy a jobbágyok apródonként, kisebbszerű gátak emelésével, év ml évre néhány száz ölnyi hosszban megásott csatornával majd csak elhódítanak néhány száz ölet a Balatonnál és ez a csendes földfoglalás nem is kerül pénzbe, legfejlebb feles be-harmadosba bírják majd a jobbágyok az imigyen megszerzett földet, lassanként azon kezdtek gondolkozni, hogy fordíthatnák az egész hivatalos közvéleményt efelé a nézet felé." (103. p.) 23H II. József 1782-ben egyesítette a Magyar Kamarát és a Helytartótanácsot, majd 1783 végén Pozsonyból Budára költöztette, ami megzavarta az ügyintézést. 1784-ben a német nyelvet tette hivatalossá Magyarországon és elrendelte, hogy 1785. november 1-től a vármegyék ügyintézésüket németül végezzék, de ennek életbelépése előtt 1785. március 18-i közigazgatási reformjával megszüntette a vármegyei önkormányzatokat, és az országot tíz kerületre osztotta föl. {folytatás a következő oldalon!)
