Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A balatoni horgászat és halgazdálkodás

„A balatoni horgászatról Herman külön sehol sem emlékszik meg,... de volt s én magam a Balaton mellett a horgászat négy szerszámát találtam meg, a kosztos horgot, a véghorgot, a pörgő horgot és az átkötő horgot. . . a kosztos és a véghorog a Balaton mellékén a horgászatnak általánosan elterjedt szerszáma volt, az átkötő és pörgő horog annak csak egy-egy pontjáról ismeretes...” Ebből a szűkszavú leírásból világosan kitűnik, hogy a Balaton mellékén a XX. század előtt csak a helyi lakosság horgászott, mégpedig a partközeli vizekben leggyakrabban előforduló halfajokra. A kosztos vagy csalis horgot valószínűleg a keszegfélék és a ponty fogására, a pörgő vagy mai szóval villantós szerelékes hor­got a ragadozók, az átkötő, vagy másképpen kifejezve többhorgos fenekezőt külön­féle halak fogására használták. A balatoni horgászat tulajdonképpen a századforduló után alakult ki, az üdülőhe­lyek létesítésével egyidőben. Mivel 1900-től a Balatom Halászati Rt. bérbe vette a tavat, ettől az időponttól kezdve a Balaton egész területén csak a részvénytársaság­tól váltott engedély birtokában lehetett horgászni. Az engedély, pontosabban a balatoni horgászjegy a harmincas években egy évre szólóan 66 pengő 50 fillérbe került és ennek birtokában napkeltétől napnyugtáig lehetett horgászni. Éjszaka tilos volt a horgászat. A részvénytársaságtól a horgászjegyet csak azok válthatták ki, akik ún. „állami halászati jegy”-gyel is rendelkeztek, amit 7 pengőért a főszol­gabírói hivatalokban, Budapesten a kerületi elöljáróságokon lehetett megkapni. Külön engedélyt kellett kén a csónakról történő horgászathoz, amit a negyvenes években külön 50 pengő lefizetése ellenében „csónakjegy” formájában adtak ki a Balatoni Halászati Rt.-nél. Vagyis egy egész Balatonra érvényes csónakos horgá­szati lehetőség - amit június 16-tól október 31-ig lehetett folytatni - összesen 123 pengő 50 fillérbe került évente. Ezért a balatoni horgászok száma a két világhábo­rú között igen kevés volt. Számukat Ribiánszky 400 főre becsülte, Vígh József (1967) szennt pedig „akkor mindent összeszámítva is aligha horgásztak ezernél többen a Balatonon.” Ugyancsak ő állapította meg, hogy a horgász a tulajdonos és a bérlő között vagy mellett a halgazdálkodásba nem szólhatott bele, illetve tárgya­lófélnek sem ismerték el. Létezett ugyan a Balatoni Sporthorgász Társaság, de ez, mint írta „exkulzív kávéházi társulás” volt. A részvénytársaságon kívül a közvetlen partmenti tulajdonosoktól is lehetett még horgászengedélyt szerezni. Minthogy a parti nádasok csendes vizei körül voltak a legjobb horgászó helyek, a partról, vagy pallóhidakon elérhető „állások”-ról, „padkákéról (stégekről) való horgászengedé­lyért egy-egy idényre a tulajdonosok a harmincas években 10-15 pengőt kértek, később pedig az ilyen helyekért 15-30 pengőt kellett fizetni. Nagyon sok helyen a parttulajdonosok által saját partszakaszukra egyénileg kiadott horgászengedélyt olyanok váltották ki, akik a horgászatot kereseti forrásnak tekintették, azt „iparszerűen” űzték, a kifogott halat eladták. A Balatoni Halászati Rt. a „horgásziparosok” számának gyarapodása ellen többször szót emelt, de nem sok sikerrel. A halászok és a horgászok viszonya a két világháború között nem volt felhőtlen egyébként sem. Vígh (1967) erről az időszakról azt írta, hogy a korabeli 701

Next

/
Oldalképek
Tartalom