Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halászata és a balatoni halgazdálkodás

kiindulva előbb mindkét oldalra és azután egymással párhuzamos két sorban - négyszög formájára - lékeket vágnak egymástól egyforma távolságra. Ahol majd a hálót beeresztik, ott egy hosszúkás kapu módjára nyitják meg a jeget. Ugyanilyen nyílást csinálnak a másik végén, áltól majd a zsákmányt kiemelik, de kissé boltozatos formában. A hálót pedig, hogy kényelmesen lehessen vontatni, kötelekre erősített olyan hosszúságú rudakkal szerelik fel, hogy egyik léktől a másikig érjenek. Ezeket dugják be előbb mindkét oldal sarka irányába, majd a hálót eresztik be a lehető leggondosabban, és a rudakat vasvillás hajtófákkal tolják egyik lék aljától a másikig, mindkét szárnyon egyforma idő- és helyköz szemmeltartásával; az egyes lékekből kihúzzák a kötelet, amelyre a háló rá van kötözve és húzzák azt annál nagyobb erővel, minél több hal van bekerítve. Ez a munka addig tart, amíg a meghalászásra kijelölt víztér át nincs szűrve és a hálót arra a pontra nem vontatták ki, ahol a zsákmányt napvilágra kell hozni. Láttunk egy ilyetén vesződséges, számos halászlegény munkájával véghezvitt hálóhúzással 30, sőt több mázsa halat is kiemelni. Úgy mondják, hogy a befagyás elején és jégveszte előtt szoktak a legjobb fogások jelentkezni... Fognak pedig harcsát, mámát, süllőt, ritkábban pontyot, csukát, legritkábban pisztrángféléket, viszont leggyakoribbak a fehérhalak és sok más kisebb halak."

Rövidebb a halászatról szóló rész Zala megye ismertetésénél:

"A halászat Zala megyében gyakorta űzött mesterség és kiadósnak is mondható, különösen, ha ehhez a halfajtáknak bősége elégséges. Legfontosabbak a pontyok, azután a csukák, harcsák, kisebb számban a sügérfélék, azután a más egyéb halfajok. De leghaldúsabb a Szala folyó, mely leginkább gazdagítja halaival a Balatont. 1725. évben arról szereztünk tudomást, nem kis csodálkozással, hogy egyetlen nagyobb hálóval 300 mázsa különféle halat húztak partra a Balatonból."

(Egy régi mázsa 56 kg-nak felelt meg; a 300 mázsa ennek megfelelően 16.800 kg lehetett.)

Bél Mátyás által leírtakat célszerű kiegészíteni azzal, amit Jankó (1902) közölt másfél évszázaddal később a tó partmenti lakosságának halászati lehetőségeiről: "Sajátságos jelenség az, hogy a Balaton mellékén mindig szabad halászatról beszél s vallja, hogy az megvolt a hatvanas évekig...Ez azonban soha nem volt így,...mert a víz mindenkor a község birtokosáé, az uraságé volt s azt a nép bizonyos szolgálatok fejében halászhatta; e szolgálatok közül természetesen a legfontosabb az volt, hogy a nép mikor és mennyi halat volt köteles az uraság konyhájára adni. Az uraság természetesen nem mindenütt vette egyforma szigorral a maga jogait, megelégedett annyival, amennyi a saját konyhájára kellett, s ha a nép e kötelességéről olykor-olykor megfeledkezett, kegyesen elnézte..."

Jankó nemcsak a halászati lehetőségeket jellemezte, hanem a halászmesterséget végző embereket is. A következőket írta róluk többek között:

"A balatoni halász...szereti a halat, a halászatot, de nem a vizet, nem a Balatont. Nem fél tőle, csak respektálja. Víz mellett született és nőtt fel...de azért 10 halász közül 9 sem tud úszni! A nyári forróságban elnézi tükrét, gyönyörködik benne, de fürödni nem kívánkozik s 10 halász közül 9 sohasem fürdött benne..."

671