Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai

szemcsés üledék és növényi rosttömeg van, s egyúttal az ezüstkárász volt a zooplankton együttesnek a legnagyobb fogyasztója, nemcsak ebben a térségben, hanem a Hídvégi tóban is.

Az ezüstkárász balatoni invázióját néhány szakember a Kis-Balaton Védő- rendszer I. ütem területének elárasztásával hozta összefüggésbe. Ennek a feltételezésnek ellentmondanak azok az adatok, melyek bizonyítják, hogy az ezüstkárásznak 1985 nyarán már 5-7 nyaras példányait fogták az elárasztott területen és az, hogy a Kis-Balaton Védőrendszer I. ütem tározójának 4-T jelű leeresztő műtárgya normál vízszintek idején abszolút fizikai korlátot jelentett az ezüstkárászok számára az alsó-Zala szakasz és a Balaton irányába való leúszáshoz. Ez alól csak az 1987 augusztusi - korábban már részletesen ismertetett - Zala árvíz jelentett kivételt, amikor a tározó vizének szintjével egymagasságba került az alsó-Zala víz- szintje úgy, hogy mindkettő fölötte volt a 4-T műtárgy bukóélének. A halak ekkor mindkét irányban szabadon mozoghattak. Ezt a rövid ideig tartó állapotot inkább az áramlással ösztönösen szembe úszó halfajok használták ki és úsztak fel a Zala felsőbb szakaszára, mintsem a Balaton irányába sodródtak volna el a halak. (A korábban ismertetett vízállásadatok szerint 1987 és 1995 között csak kétszer fordult elő.) Az ezüstkárász robbanásszerű elszaporodásának okát vagy okait tehát máshol kellene keresni. Talán sajátságos biológiai tulajdonságai adnak majd magyarázatot a balatoni inváziójára, melyek lehetővé tették számára, hogy a Balaton élvővilágában és természeti körülményeiben (ökológiájában) bekövetkezett változások adta lehetőségeket kihasználva a tóban tömegesen elszaporodjon. Ezeket a sajátságos biológiai tulajdonságokat Pintér Károly (1989) könyvében foglaltak alapján röviden a következőkben lehet összefoglalni:

A szakirodalomban 1971-ig az ezüstkárász két önálló alfaját különböztették meg: A Carassius c. auratus-t és a C. a. gibelio-t, Kiderült, hogy a két alfaj azonos, de van egy kelet-ázsiai és egy nyugati formája (fajtája), amelyek bizonyos biológiai tulajdonságokban némileg eltérnek egymástól. Hazánkban a nyugati formája régóta előfordult vizeinkben, de nem szaporodott el számottevően egészen a hatvanas évekig. Gyorsütemű térhódítása a hatvanas évektől követhető nyomon, s azóta természetes vizeinkben mindenütt megtalálható. Kedveli a lassú folyókat, csatornákat, a holtágakat, a halastavakat, a víztározókat. A természetes tavak közül azokat részesíti előnyben, amelyek eutróf jellegűek, de még nem mocsarasod- tak el teljesen. Az igazi mocsarakban - a kárásszal ellentétben - nem telepszik meg. Élőhelyi igényét jól példázza a Kiskörei-víztározó (Tisza-tó) ezüstkárász állomány megszaporádása a duzzasztás utáni helyzetben. HarkaÁkos 1977-ben a Kiskörei-víztározó biológiai alapállapotát rögzítő tanulmányban az ezüstkárász- szal kapcsolatban azt írta, hogy 1973 előtt a Tisza középső szakaszán "közönséges" volt, de a duzzasztás után szinte robbanásszerűen elszaporodott. A duzzasztás előtti 3 %-ról 1976-ben már 20 %-kal a fajlista élére került, 1977-ben pedig a próbahalászat során fogott mintegy 4.000 halpéldányból több mint 2.800, vagyis 70 % feletti volt az ezüstkárászok száma. A "nyugati" típusú ezüstkárászok térhódításában nemcsak az ökológiai viszonyok változása játszott közre, ha658