Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)
III. A BALATON TERKEPEZÉSE ES SZABÁLYOZÁSA - A Balaton természetes állapota a szabályozások kezdete előtt
Nincsenek kétséget kizáró bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy ezalatt a hosszú, tizenhárom évszázadot átfogó időszak alatt olyan emberi beavatkozás történt volna a vízgyűjtőn, ami a Balaton vízháztartását befolyásolta volna. Az ilyenirányú feltételezéseket a régészeti leletek, a topográfiai viszonyok és a tényszerű történelmi események nem igazolták. A népvándorláskortól egészen a török uralom végéig a vízgyűjtő felületének nagyobb részét, kb. 60 %-át erdők vagy cserjés területek borították. A lakott helyek környékén folytatott irtásgazdálkodással elfoglalt terület az összfelülethez képest nem volt számottevő. A lefolyás ezek következtében csak mintegy a fele lehetett a mai értéknek. A népvándorláskor végén a Zala-völgy mocsaras állapotban volt már és nagyon sok vizet párologtatott el. Hasonló volt a helyzet a déli part vízfolyásai esetében, amelyeknek a vize száraz-meleg időjárás idején a déli part mentén húzódó turzásgát mögötti mocsarakon keresztül nem juthatott el a tóig. Nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, hogy a népvándorlás korától egészen a XIV. századig a tavat tápláló vízfolyások által szállított vízmennyiség csak a fele lehetett a mainak. Ezzel szemben a tó párolgási vesztesége közel azonos volt a mai párolgási veszteséggel s így csak ritkán kerülhetett a Balaton vízállása a természetes hidrológiai egyensúlyának megfelelő szintre, amikor a lefolyás is bekövetkezhetett. A XV-XVn században hűvösebbre és csapadékosabbra változott klíma nagyobb mértékű lefolyással és kisebb mértékű párolgással járt együtt, s ennek következtében nagyobb lett a tó víztömege és megemelkedett a tó vízállása, gyakrabban és több viz folyhatott ki a Sió-völgybe. A Balaton vízállása azonban ezekben a századokban ugyanúgy ingadozhatott a rövidebb időjárási periódusoknak megfelelően egy-két métert, mint a népvándorlást megelőző időkben. A Balaton a török uralom végétől a Sió-zsilip létesítéséig. A török uralom a Balaton vidékén 1690-ben, Kanizsa visszafoglalásával szűnt meg. A Sió-zsilipet 1863 októberében nyitották meg. Ennek a rövid, mintegy 170 évet átfogó időszaknak külön történő áttekintését az indokolja, hogy ebben az időben kezdődtek meg azok az emberi beavatkozások a vízgyűjtőn és a tó partmenti területein, amelyek már befolyásolták a természeti viszonyokat. Ebben az időszakban került sor a Balaton, a Zala és a Sió részletes felmérésére, az első szabályozási tervek elkészítésére, a Zala szabályozására és a Sió-völgy rendezésének megkezdésére. Mindez azonban még nem jelentette a Balaton természetes állapotának megváltoztatását. A török uralom megszűnését követően, 1720-ban végzett összeírás szerint akkor balatonparti községnek számító 39 településen összesen 6.621 lakos élt, akiknek 92 %-a jobbágy és polgár volt. A ma közvetlen partmenti településnek számítók közül 32 létezett, s ezek lakosainak száma 5.184 fő volt, akik 534 háztartáshoz tartoztak. A lélekszám és a házak száma 1863-ig közel megtízszereződött. Külön is megemlítjük, hogy 1720-ban Fok (Siófok) községben 48 nem nemes 390
