Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök hallgatók részére (Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2001)
1. A hidrológia és a hidraulika alapjai - Hidrológiai alapismeretek
talaj párolgásával. A növényállomány tényleges transzspirációja kisebb mint az egyes növények (individuumok) párologtatása {Petrasovits, 1989). A sztómák zárását és nyitását a növényi sejtek turgornyomása szabályozza. Amikor a sztómákig kevés víz jut el, csökken a turgomyomás és a sztómák záródnak. A sztómák záródása a nappali órákban a fotoszintézis intenzitásának csökkenéséhez vezet {Fehér et al., 1986). A fotoszintézis intenzitásának hosszan tartó csökkenése lassítja a növény fejlődését, a termés csökkenését okozza. A víz potenciálja a levélfelület edénynyalábjaiban nagyobb mint a légtérben, ezért a vízmozgás a nyitott sztómákon át a növénytől a légtér felé irányul. A víz a levélzetet és a légteret elválasztó felületen diffúziós páraáramlás formájában mozog. A páraáramlással szemben a növényzet ellenállást fejt ki, amivel csökkenteni igyekszik az igényeit meghaladó párolgás nagyságát. A párologtatás csökkentésére irányuló ellenállás több részből áll. Legfontosabb a sztóma légrések ellenállása, a sztomatikus ellenállás {Petrasovits, 1988). A növények párolgással szemben kifejtett ellenállása növényi jellemző, ami függ a levegő C02-koncentrációjától is. A levélfelület fölött a légtér alsó határrétegében a víz turbulens diffúzió formájában párolog. A határrétegben fellép az aerodinamikai ellenállás, ami az áramló levegő sebességének, a növényzetnek, a növényzettől függő érdességnek a függvénye. Az aerodinamikai ellenállás növényenként változó: fáké kisebb, az alacsonyabb növényzeté nagyobb. Alacsonyabb növésű növények az aerodinamikai ellenállásának és növényi ellenállásának szerepe a párologtatás alakításában közel azonos, fák esetében a növényi ellenállás szerepe a meghatározó {Koopmans és van der Molen, 1991). A növénnyel fedett talajokon az evaporáció és a transzspiráció közötti megoszlás a talaj nedvességtartalmának a függvénye. Telített talajokon a párolgás a csupasz és a fedett talajrészekről közel azonos intenzitással megy végbe. A talajnedvesség csökkenésével a csupasz talaj párolgása erősebben csökken, mint a növényfelület párologtatása, mivel ez utóbbi nedvszívó erejénél fogva képes a talajszemcséken megkötött vizek részbeni felvételére {Szalui, 1989). Az evapotranszspiráció mérésére a liziméterek szolgálnak. A liziméterek a növényállományban elhelyezett tenyészedények, amelyek a hozzáfolyást kizárják, az el- folyás és a nedvességkészlet változásának a mérését pedig lehetővé teszik. A liziméter felületére hulló csapadék (P) egy része, átfolyva a talaj tömbön, kiszivárog a lizimé- terből (R), más része elpárolog {ET), a különbözet a talajtömb nedvességkészletét növeli vagy fogyasztja. A liziméter vízforgalmából az ET= P - R - dV (12) képlet szerint számítható az evapotranszspiráció. A talaj tömbön átfolyó/átszivárgó vizet a liziméter alján elhelyezett edényben vagy kivezetés után egy, a liziméter közelében felszín alá helyezett edényben gyűjtik össze, majd mérik. A talajtömb nedvességkészletének változását többnyire mérlegeléssel állapítják meg. Az evapotranszspiráció számítására számos képletet dolgoztak ki. Ezek fejlettebb változatai minden esetben figyelembe veszik a meteorológiai jellemzők mellett a talaj nedvességállapotát, és a növény faját, fajtáját, fejlettségét, korát. Ez utóbbiakat 34
