Trummer Árpád - Lászlóffy Woldemár: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1940)
I. rész. A magyar kultúrmérnöki intézmény - A kultúrmérnökség és a vízjogi törvény. Irta: Rohringer Sándor
A KULTÚRMÉRNÖKSÉG ÉS A VÍZJOGI TÖRVÉNY 61 zás és tutajozás, a nagyobb költséggel járó partfenntartást, ha a betű szerint nem is, de valójában az állam vállalja. Nagy súlyt vet a törvény a vízrendezésben és hasznosításban oly fontos vízitársulatokra is. A törvény az 1884 . évi XIV., tiszai, törvény kivételével a társulatokra vonatkozó valamennyi régebbi törvényt érvényteleníti. A vízitársulati rendszert erősen alátámasztja s ezeket tekinti a vízgazdasági élet tartópilléreinek, mert közös érdekeltségük, műszaki személyzetük és szervezetük révén a nagy vízhasználati kérdések részletes kidolgozására a legalkalmasabbak. A lecsapolások érdekében az érdekelt birtokosok területszerinti többsége elhatározhatja a társulat megalakítását, de az öntözéshez terület szerint kétharmad többséget kíván a törvény. Ez az intézkedés is, bár szervezeti és nem szorosan vett vízjogi kérdés, azon az alapon áll, hogy akár kényszerrel is segítse a vizeknek minél szélesebbkörü kihasználását. Láttuk, hogy a vízjogi törvény alapvető fontosságú intézkedései természetesek, s a legszélesebbkörű vízfelhasználást biztosítják. Ennek a törvénynek nyomán valóban lehetségessé vált a vízrendezési és vízhasználati kérdéseknek rendszeres, egyöntetű elintézése. A vízjogi törvény 54 éves fennállása óta az alapelveket illetőleg nagyobb panaszok nem merültek fel. Ami kívánni való, az inkább az ügyintézés egyszerűsítésére vonatkozik. A törvény hosszú élete próbaköve annak, hogy valóban az életből fakadt, van alkalmazkodási képessége a változott viszonyokhoz, szóval egészséges alkotása a magyar szellemnek. Évtizedekre menő tapasztalataimon végiggondolva mondhatom, hogy még mindig korszerű, noha a gazdasági helyzet 54 év előtt még nem volt megérve arra, amit ma, főleg az öntözések érdekében, szükségesnek tartunk. Azokat a kívánalmakat, amelyek a törvény életbeléptétől az 1913. évig bekövetkezett fejlődés következtében jelentkeztek, a törvény novellája, az 1913: XVIII. t.-cikk elégítette ki. A törvény fontosabb intézkedései: a köztulajdonnak tekintendő artézivizek felhasználását hatósági engedélyhez köti és megszorítja a vízpazarlást, a közhasználatra szolgáló vizek számára védőterületet biztosít, az 1885 : XXIII. t.-cikknek a meder fenntartására vonatkozó 40. §-át korszerűen magyarázza, a kikötők céljaira rakodási szolgalmat állapít meg, és ami a legjelentősebb, és a mai kor igényeinek megfelelő, a víztárolók és vizierők céljaira megnyitja a kisajátítási jogot. Mindezek több mint 30 éves tapasztalat után a gazdasági élet haladása miatt szükségessé vált intézkedések, amelyek méginkább kiemelik a vízjogi törvény alapgondolatát, a víz minél szélesebbkörü észszerű használatának biztosítását, és t. k. gyakorlati irányban fokozatosan továbbfejlesztik az alaptörvényt. Ugyanezért vet súlyt a novella a hatóságtól nyert vízjogok kiépítésének
