Szlávik Lajos: Szembenézünk az árvizekkel - a 2013. évi árvizek és belvizek krónikája (2013)
Szakkifejezések - Helyi vízkárelhárítás
Helyi vízkárok 1980-2013 között A vízügyi szolgálat 1980-tól regisztrálja Magyarország hegy- és dombvidéki településein a helyi vízkár eseményeket (belterületi kár előfordulásokat). Az utóbbi 20 évben lényegesen megnőtt a helyi vízkárok előfordulásának gyakorisága, de ez részben csak látszólagos növekedés, miután figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy 1980—1995 között csak az igazán extrém helyzetek adatai maradtak fenn. Azóta az adatgyűjtés, adatszolgáltatás teljesebb körű, bár éppen 2006-2009 között nem állnak rendelkezésre ezek az adatok. Bár az önkormányzatok feladata a helyi vízkárok elleni védekezés, mindig marad olyan irányítási, beavatkozási feladat, amit az igazgatóságoknak kell megtenniük, és ezeknek a költségvonzatait is viselniük kell. A 2010. és 2013. évi tapasztalatok alapján ezekre az eseményekre a vízügyi szolgálatnak a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítania. A Vízgazdálkodásról szóló törvény szerint a vízügyi igazgatóság feladata a helyi önkormányzatok vízkárelhárítási tevékenységének szakmai irányítása, a polgármester részére nyújtott segítség keretében műszaki szakirányítás biztosítása. Helyi vízkárelhárítás A károsan sok, vagy károsan kevés víz elleni, helyi jellegű, esetleg ideiglenes művekkel is megoldható szervezett tevékenység. A helyi vízkárelhárítás művei lehetnek a folyók hullámterében lévő nyári gátak, kisvízfolyások melletti töltések, települések körgátjai, a belterületi vízrendezés létesítményei, stb. A helyi vízkárelhárítás megelőzésre, ill. védekezésre kiterjedő feladatait a települési önkormányzatok látják el. A Vízkárelhárítást szabályzat szerint a helyi vízkárelhárítás az árvíz-, belvízvédekezés céljából kiépített védőművek hiányában a fellépő káros vizek elleni védekezés, továbbá az elöntések folytán a területen szétterült vizeknek a vízfolyásokba, csatornákba vezetése. Helyi vízkárokat szenvedett hegy- és dombvidéki települések száma (1980-2013) Kebele-patak, Rédics, 2013. február Bedőlt fák, torlaszok a Sorok-Perint vízfolyáson A gátőrség kezdetei A Tisza-völgyi ármentesítő társulatok 1858. évi pesti nagygyűlésén Herrich Károly, a Tisza- szabályozás központi főfelügyelője bejelentette: egyes társulatok annyira eladósodtak, hogy a töltés felügyeletét ellátó őreiket sem tudják fizetni. Sürgette a társulatokat: kérjék a helytartóságot, hogy hozzanak jó és szigorú gátrendszabályokat, mert amíg a mentesített terület nem népesedik be kellőképpen, ezek az építmények „a gondatlanság vagy rosszakarat áldozatai lehetnek csak közép vízveszély esetén is — ha mindjárt az elemmel a legbiztosabban megküzd- hetnének is.” Herrich azt javasolta, hogy minden öt-hat kilométernyi töltésszakaszra tartós, jó anyagokból épített, de olcsó gátőrházat telepítsenek. Ha a társulatok összefognak, s megadott típusterv alapján egyazon vállalkozóval építtetik meg gátőrházaikat, ez a megoldás nem jelenthet túlzott anyagi megterhelést számukra. A régebbi időkben, a jobbára közerővel épült dunai töltéseken nem is voltak gátőrházak; az őrszemélyzetet többnyire a szomszédos községekben helyezték el. A századfordulóra gyökeresen megváltozott a helyzet. A gátőrök ekkor már a védvonalakon laktak, Herrich Károly (1818-1888) s ugyanott helyezték el az árvédelmi szertárakat is. Az akkori statisztika szerint a Duna mentén 298, a Tisza völgyében 626 gátőr teljesített szolgálatot. A források a gátőrökön kívül megemlítik a gátfelügyelőket és a gátbiztosokat is.
