Szlávik Lajos: Szembenézünk az árvizekkel - a 2013. évi árvizek és belvizek krónikája (2013)
Települések - Esztergom
A Dunakanyar nyugati részén, a folyam áttörési szakasza előtt alakult ki hazánk idegenforgalmi tekintetben egyik legkiemelkedőbb városa. Az ország egykori fővárosa gazdag történelmi eseményekben, emlékekben, felsorolásuk a szűk terjedelmi korlátok között reménytelen. Géza fejedelem választotta a kelta, római, hun, avar és frank hagyományokkal rendelkező települést lakóhelyéül, s itt született fia, Vajk, a későbbi I. (Szent) István. A Várhegyen kialakuló város a tatárjárásig az ország fővárosa, királyainak koronázó városa volt, s mindmáig a magyarországi (katolikus) keresztény egyház központja. 1543-ban török kézre került, s az oszmán birodalom végvári rendszerének fontos elemeként kiemelkedő szerepet játszott a török háborúkban. A törökök főleg a várat építik, erősítik, de emellett jelentős új épületeket, dzsámikat, mecseteket, minareteket, és a feltörő termálvizekre kupolás fürdőket is emelnek. Ezeket és a még fennálló korábbi épületeket az 1683. évi, Esztergom felszabadítását eredményező ostrom tarolta le, tizedelte meg. A folytonos háborúskodás miatt kipusztított területre nagyarányú telepítéssel új lakosság került: magyar, szlovák és német telepesek. Ekkor alakult ki a vidék újkori nemzetiségi képe. A környéken elpusztult 65 magyar falu helyén csupán 22, többségében nemzetiségi lakosságú település éled újjá. A 19. században a város jelentősége növekedett azzal, hogy megépültek a polgári létforma alapintézményei, átadták a Bazilika impozáns épületét, s 1895- től állandó Duna-híd kötötte össze a folyó bal partjával, amely javított a város periférikus elhelyezkedésén, élénkítette a piac forgalmát. Mindezek ellenére a 20. század elejére Esztergom már csak köz- igazgatási székhely mivolta, ill. kulturális és oktatási intézményei, jelentős épületei révén számított fontosabb helynek. A királyi városban hivatalnokok, a Vízivárosban a papság, a Duna mellett tímárok, molnárok, halászok, Szentgyörgymezőn túlnyomó részt földművesek, Szenttamáson iparosok, Tabánban és a külvárosok többségében szintén földművesek éltek. Tovább rontotta a város helyzetét, hogy 1920-tól a trianoni békeszerződés értelmében határvárossá vált, és elvesztette eredeti vonzáskörének jelentősebb részét. A Duna a várost nem csak éltette, hanem gyakran árvizekkel is sújtotta. Ezek közül is ki emelkedett az 1838. évi jeges áradás, amelynek emEsztergom lékét a város számos épületén elhelyezett árvíztábla tartja ébren. Ugyancsak emlékezetes volt az 1876- os árvíz, amely vízzel borította a város alacsonyabban fekvő központi részeit is. Ami a város vízkároktól való megóvását illette, fontos lépés volt a domb- és hegyvidékről lezúduló csapadékvizek csatornázása és a munkák összhangba hozása a városi szennyvízvezetékek kiépítésének műszaki programjával. A kettős veszedelemre az 1954. évi dunai árvíz során akadt példa, amikor a várost az árvíz tetőzése idején 80 perc alatt lezúdult 50 mm-es felhő- szakadás érte. Ugyancsak komoly munkát jelentett az 1965., valamint a 2006. évi árvíz elleni védekezés, amikor nyúlgátakkal védték meg a város és a környék — különösen az Esztergom—budapesti főközlekedési út — alacsonyabban fekvő részeit. A város vízellátása — miként fürdőkultúrája is — évszázados múltra tekint vissza. Egykorú leírások említik, hogy a középkorban, még a török időkben is — a várba a Duna vizét egy vízemelő gépezettel nyomták fel. A közel 30 ezres város lakásaiban vízvezetékről történik az ellátás, miközben a csatornázottság tekintetében bőven van pótolnivaló. Esztergom és térsége az EDUVIZIG működési területéhez tartozik. A kiegyezés után az Andrássy-kormány Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériuma egyik első feladatának tekintette, hogy a fővárosi Duna-szakasz gondjait megoldja. Az elkészült tervek alapján 1871-1875 között végezték el az építési munkálatokat, amelynek során elzárták a Soroksári Duna-ágat, s elkotorták a jéglevezetést akadályozó Kopaszi-zá- tonyt. E munkákkal párhuzamosan láttak hozzá az árvédelmi művek kiépítéséhez, majd az 1890-es években húzták fel a partfalakat, s építették hozzájuk a kikötőket, valamint a rakodókat. A Budapest alatti — mintegy 100 km-es — folyószakasz szabályozása ugyancsak a 19. század 70-es éveiben kapott nagyobb lendületet, amely munkát azután változó ütemben folytatták egészen a századfordulóig, s bizonyos helyeken még azon túl is. A folyószabályozással egybekötött ármentesítésben nagy szerepet kaptak az ármentesítő és belvízlevezető társulatok. Az elvégzett vízimunkáknak köszönhetően javult a folyó jéglevezető képessége, s az elkészült árvédelmi töltésrendszernek köszönhetően növekedett az árvízi biztonság és ezzel együtt csökkent a mezőgazdasági termelés kockázata. Az 1878-as berlini kongresszus a Monarchiát bízta meg, hogy az al-dunai Vaskapu-szakasz szabályozását folytassa. A Monarchián belül Magyarország vállalta, hogy a műszaki feladatot elvégzi annak reményében, hogy beruházásainak költségeit a csatornán áthaladó hajókra kivetett illetékből fedezheti. Az 1890-1898 között végrehajtott Vaskapuszabályozás a maga korában példamutatóan megoldott, kiemelkedő műszaki alkotás volt. Tartósságára mi sem jellemzőbb, hogy egészen 1964-ig szolgálta a dunai hajózás ügyét. Az 1964-1972 között jugosz- láv-román együttműködéssel megépített vaskapui vízerőmű az itteni hajózási gondokat egyszer, s mindenkorra levette a napirendről. A Duna szabályozás fejlődése (3) Esztergom, a Víziváros a 19. században
