Szlávik Lajos: A Duna és a Tisza szorításában - a 2006. évi árvizek és belvizek krónikája (KÖZDOK Kft, Budapest, 2006)
Április
Védekezési munkák a Szőny-Komárom közötti vasútvonalon Szőny és Komárom között az ország legnagyobb áteresztő képességű és legnagyobb sebességre kiépített vasútvonalának védelmét kellett biztosítani. Itt, a Duna védvonalára épített vasúti pálya mentén az áradás elérte a zúzottkő-ágyazatot, s ez azzal a veszéllyel járt, hogy a kövek között átfolyó víz megbonthatja a töltéskoronát. Ugyanakkor az erős északi irányai szél a védelmi szakasz komáromi végén több centiméterrel emelte a víz magasságát. Szerencsére ezen a szakaszon nem kellett anyag- szállítási nehézségektől tartani — ellenkezőleg: inkább a vasúton nagy mennyiségben és rendkívül rövid időn belül odaszállított anyagok beépítésének ütemezése okozott gondot, alaposan próbára téve a védvonalon dolgozók állóképességét. A komáromi vasútállomáson megtöltött homokzsákokat vasúttal szállították a beépítés helyére. Az EDUKÖVIZIG védelemvezetését az ÁBKSZ osztaga, a Tatabányáról kirendelt honvédség, továbbá a MÁV dolgozói segítették. Ideiglenes védmü a Szőny-Komárom közötti vasúti pálya mellett Ellennyomó medencék a Mosoni-Duna bal partján Árvizek és kártételeik Magyarországon A középkorban az árvíz nem volt általános érvényű természeti katasztrófa, vagy olyan mértékű veszélytényező mint a XIX. század óta napjainkig. A folyók síkvidéki szakaszain a széles, nyílt árterek, továbbá a vízgyűjtő nagyobb arányai erdősültsége folytán az árvízszintek a mainál méterekkel alacsonyabbak voltak. A XVI-XV1II. században, a török hódoltság idején, részint a nagyarányú erdőirtások, részint az árvizek levonulását helyileg szabályozó természetes és mesterséges fokok tönkremenetele, részint pedig a lapos-vizenyős területeknek a török elleni védekezési-rejtőzködési célból történt szándékos növelése következtében a síkvidéki folyóvölgyek jelentős része elmocsarasodott A Duna mentén az utóbbi tíz évszázad alatt a krónikák 75 jelentős árvizet jegyeztek fel. A Duna árvizére utaló legrégibb történelmi feljegyzés 1012-ből származik, amikor sok ember lett az árvíz áldozata. 1126-ban is jelentős árvíz volt, 1193-ban pedig kétszer is kiöntött a Duna. A középkorból ismert árvizek közül az 1267. és az 1268. évi elöntötte a Nyulak szigetén (Margit-sziget) lévő kolostort. A XIV—XVII. századból 14 pusztító árvízről tudunk: 1316, 1402, 1465, 1480, 1490, 1501, 1508, 1516, 1595, 1622, 1640, 1661, 1668, 1693-94. években (Egy-egy évben többször is pusztított árvíz.) Zsigmond király elrendelte, hogy a Csallóközben és Szigetközben élő jobbágyok a szokásos robotmunka helyett az itteni községek árvédelmi töltéseit építsék. Nagy költőnknek, Janus Pannoniusnak egyik hosszabb verse a "De inundatione” az országot romboló árvízről szól. A középkor egyik legnagyobb árvize 1501 augusztusában volt. Ekkor a Duna árvize szerzetesi rendházakat is elöntött, s ezek naplóiból tudjuk, hogy ez az árvíz minden korábbinál nagyobb volt. A kiterjedt ármentesítési munkákat elindító reformkor előtti XVIII. században 23 nagyobb árvizet jegyeztek fel: 1709, 1716, 1730, 1732, 1740, 1741, 1744, 1748, 1755, 1768, 1770, 1771, 1774, 1775, 1780, 1781,1783,1786,1787,1788,1789,1795,1799. Az 1744. évi árvíz Pesten, Budán és Óbudán összesen 80 házat pusztított el. Az 1768. évi jeges árvíz során Pest vármegye 21 községében 557 ház pusztult el. Az 1775-ös jeges árvíz Pest városában 611, a vármegye 27 községében 1184 házat pusztított el. Az 1799. évi jeges árvíz romba döntötte az akkor kiépülő Ferencvárost, délebbre Kalocsán, Foktőn és Fajszon okozott károkat. A pusztító árvizeknek rendszeresen halálos áldozatai is voltak. Az 1809., majd az 1811. évi árvíz nyomán Pesttől délre 7 község pusztult el olyan mértékben, hogy négyet újjá sem építettek, három pedig áttelepült magasabbra. Az 1827-29-es három árvizes év Pesttől délre 28 településen pusztított. A XVII1. század közepétől, de különösen a napóleoni háborúk időszakában kialakult európai élelmiszer termelési konjuktúra adta az első lökést a mezőgazdaság extenzív fejlesztésére, ami viszont — mint előfeltételt — a folyók szabályozását, a völgyek ármentesítését, lecsapolását tette szükségessé. Az ármentesített területeken fejlődésnek indult gazdaság a termelés intenzifikálásával, infrastruktúrájának megteremtésével, ezáltal erősödő kárérzékenységével egyre kevésbé volt képes elviselni az árvízi elöntésekből származó veszteségeket. Ennek következtében, a korábban helyi jelentőségű, szinte csak a lakott területek védelmére szorítkozó árvízvédelmi gátak helyett a XIX. század első felében egész folyóvölgyekre kiterjedő, viszonylag egységes terveken alapuló ármentesítési munka kezdődött, mely a ma is létező árvízvédelmi rendszer alapjait teremtette meg. Egy-egy jelentősebb árvízi esemény mindig fontos alapot jelentett, indítékot szolgáltatott az árvízvédelem fejlesztéséhez. így volt ez már az elmúlt évszázadban, amikor pl. aTisza-szabályozás megkezdését az 1816., 1830. és 1845. évi árvizek indították el, majd pedig az 1855., 1867-68., 1876., 1879., 1881., 1888. évi - rendre katasztrofálisnak tekinthető — árvizek adtak egy-egy lökést a fejlesztések folytatásához, kiteljesítéséhez. A XX. században egy- egy ilyen fejlesztési szakaszt jelentettek a Tisza- és a Duna-völgy jelentősebb árvizei: az 1919., 1925., 1932., 1939., 1940-41., 1956., 1965., 1966. és 1970. éviek Az 1974., 1980. 1981. és 1995. évi Körös-völgyi árvizek a védelmi rendszer új fejlesztési stratégiájának kidolgozását és megvalósítását váltották ki. Ilyen új fejlesztési szakaszt indítottak el a Tisza-völgy 1998-2001 közötti árvizei is.
