Szlávik Lajos: A Duna és a Tisza szorításában - a 2006. évi árvizek és belvizek krónikája (KÖZDOK Kft, Budapest, 2006)
Június
fl a t > t *. V~' ' tHát szóval nem árvíz ellen szeretnék biztosítást kötni, hanem inkább vízügyi koncepciók ellen... Hármas-Körös bal part, Kunszentmárton belterülete Atéglaburkolatos szakaszon vasbeton partfal és támfal építése Tisza jobb part Dóc térségében Szivárgó építése a mentett oldali töltéstestbe1500 m hosszon FOLYÓK, EMBEREK Történetek, gondolatok — nemcsak árvízről Családi ezüst Kezemben tartom, forgatom azt a viharvert, megkopott, első világháborús érmét, amelyet anyai nagyapám kapott az Isonzónál tanúsított helytállásáért. A plakettet IV. Károly képmása díszíti, körben a következő felirat olvasható: CAROLUS D. G. IMP. AUST. REX BOH. ETC. ET REX APÓST. HUNG (Károly, Isten kegyelméből Ausztria császára, Csehország etc. királya és Magyarország apostoli királya). A hátoldalán babérkoszorúval körbeölelve FORTITUDINI (Vitézségért). A kitüntetésből már csak a fémrészek maradtak meg, a szalag elveszett róla. Nagyapámról — huszonéves korából — fennmaradt egy korabeli műtermi fénykép, amelyen egy görög utánzata oszlop mellett áll, az akkori divat szerint. Katonás tartásában van egy kis könnyedség, tiszta az arca, a tekintete. A mellén ott ez az érem, a „Kis Ezüst”, mellette egy másik, a Szolgálati Érdem- kereszt. Az már nincs meg. Ezt a két érmét kapta nagyapám az első világháborúban — talán a legtöbbet, amit egy parasztgyerek kaphatott. Még részt „tudott” venni a második világháborúban is, de a kora miatt már csak a gulyáságyúk mellett teljesített szolgálatot. Hentes és mészáros (is) volt, amellett földműves: az akkori viszonyok között kisbirtokosnak számított Pélyen, a Tiszához közeli kis falu tanyáján, a Kunságban. Mintha csak azért ment volna a Felvidékre, hogy legyen honnan hazajönnie meghalni. Tüdőgyulladás végzett vele. Ez az érme — a család elmondása szerint — a varródobozban vészelte át az évtizedeket. Amikor elkerültem otthonról, magammal hoztam. Nevelőapám, aki ma is él még, a második világháborúban szintén alig húszévesen jutott el egy másik fo- lyóig, a Donig. Alig, de túlélte. Elmondása szerint „fel volt terjesztve”, de az események más irányt vettek — sőt további élete is. Három év fogság, majd itthon úgy folytatta, ahogyan kezdte: katona maradt, mindvégig. Elismerése, kitüntetése számtalan, mindig a hazát szolgálta, amiért is eddig, ha jól számoltak, két politikai kurzusban elismerték, egyben „mellőzték”, s mostanság pedig is-is. Ott, a Donnál ébredt rá: mindig azért a talpalatnyi helyért harcolt, amin állt vagy feküdt. Jól ismerték egymást Maiéter Pállal - ahogy ő mondja, Maiéter Palival. Kisebbik fiam, ha csak teheti, mindig megkéri, hogy meséljen az életéről, kivált a háborús időkről. Ö pedig — ki tudja, hányadszor — csak legyint, de mesél. Két ember a milliók közül, akik az életüket adták volna a hazáért. A haza részben megmaradt, miközben társadalmi rendszerek dőltek össze, s lettek újak. A patinás első világháborús érmét leteszem az asztalra, a három másik mellé. Ezek az enyéim. Vakítóan, ezüstösen csillognak még, a legöregebb is csak hatéves, a legfrissebbet most kaptam. A vizek elleni harc érdemérmei, illetve egy emlékérem, a Tisza és a Duna mellől. „Harcolunk” - hallani sokszor a médiában —, „nem adjuk fel”. Hősök vagyunk (?), azzá tesznek bennünket, ha kell. Katonái vagyunk egy rendszernek, amelyben nem mérlegelünk, végrehajtunk, lehetőleg függetlenítve magunkat a környezettől. A mélyszegénység látványától, az embernek az elemektől és embertársaitól való kiszolgáltatottságától. Mi is küzdünk. Ez nem dicsőséges, nem szent, nem felszabadító, nem igazságos, de mégiscsak harcok sorozata, aminek — mint az igazinak — sosem lesz vége. S nem tudom, melyik kiszolgáltatottság a borzasztóbb: a háborús, ahol pillanatok alatt vége lehet mindennek, vagy a békebeli, ami élethossziglan szól. Az érem egyik oldalán: „A környezetvédelmi és vízügyi minisztertől” felirat, a másikon: „Áldás és átok a víz”. Az érméhez mellékelt tanúsítvány szerint 2006-ban kétezer darab készült belőle, az enyém az 1063. sorszámú, súlya egy uncia. Egymás mellett a kitüntetések, a nagyapámé és az enyéim. Méretre, súlyra egyformák. Horváth Emil
