Szlávik Lajos: A Duna és a Tisza szorításában - a 2006. évi árvizek és belvizek krónikája (KÖZDOK Kft, Budapest, 2006)
Április
FOLYÓK, EMBEREK Történetek, gondolatok — nemcsak árvízről Szegedi anziksz Eddig csak kisebb-nagyobb falvakban voltam tanúja annak, hogyan fogadják az ott élők az árvíz hírét. A kis közösségekben drámai gyorsasággal terjednek az értesülések, a reakciók pedig meglehetősen szélsőségesek. A sztoikus nyugalomtól kezdve, a viharos érzelmi kitöréseken át (ez a „hír” a médiának: a síré)—átkozódó ember), a helyzetet átlátó, tenni akaró magatartásig, mindent megtapasztaltam. Városban még nem védekeztem. Egy több százezres település lakói másként reagálnak a fenyegető árvízre. A Tisza menti sétányt, a partfal melletti utakat még használhatják a városlakók. A kívülálló szinte semmi jelét nem látja annak, hogy itt — rendkívüli — helyzet van. A kora tavaszi kellemes ideiben ezrek sétálnak a partfalas szakaszon, érdeklődéssel figyelve az egyre emelkedő vízszintet. Emlékképeket készítenek szeretteikről, háttérben a folyóval, vagy csak a duzzadó folyóról. A tömegben kék ruhás emberek tünedeznek fel, „VÍZIG” feliratú kabátokban. A szegedi árvízi emlékmű 2006. április 16. Napokkal ezelőtt lezártuk a parti sétányt és a folyó mellett párhuzamosan futó körút egyik szakaszát. A kíváncsiskodé) helybélieket műanyag szalag választja el a védekezés helyszíneitől. Százezres tételekben lehet mérni a lerakott homokzsákokat, amelyekből folyamatosan ellennyomó-medencék sorozata épül. Eleinte éjjel, de aztán már nappal is. A támfalrendszer sok helyen átengedi a vizet, ami széles sávokban folyik át a forgalom elől lezárt úton, majd eltűnik a csapadékelvezető csatornában. Furcsa látvány a közútról nézve szemmagasságban úszó hajó. A Tisza, mint feszített víztükrű medence; lezárt, kihalt útszakaszok. S néhány méterrel odébb megszokott életét éli a város. A megáradt Tisza Szegednél A média begyakorlottan végzi a dolgát. A tévések megtalálták azt a helyszínt, amelyet az „átlagnéző” is képes azonosítani a várossal. Egy szálloda mellől rögzítik az esti adásba kerülő felvételeket, ahonnan jól látni a Tiszát, a belvárosi hidat és a Dómot. Kiegyensúlyozott riportok, innen nem is lehetne mást adni. Azért a „megszokott” képek sem maradnak el a tévében: a nézettség mindenek előtt! (Emlékszem, 2001-ben a tarpai szakadást követően két-három napig figyelték a tévések azt a bizonyos házat, míg végül összedőlt.) A városlakók eddig is számtalan formáját nyilvánították ki segítőkészségüknek. Nagyon sokan jelentkeztek zsáktöltésre és homokzsák-beépítésre. Családok jönnek, teljes létszámban, apró gyerekekkel, némelyikük alig bírja megemelni a zsákot. Oktatási intézmények diákjai, sőt maga a városi rendőrfőkapitány is zsákol. A helyi világhírű húsüzem több mázsa szeletelt szalámit adott át a védekezőknek, az egyik szálloda pedig folyamatosan ellátja őket kávéval, teával. Az öt-tíz perces, szusszanásnyi pihenők idején jólesik a frissítő — és az lehetőség, hogy szót váltsunk a többiekkel. Nézelődők a szegedi hídon húsvét vasárnap Ismerős tűnik fel a sétányon, fiataloktól körülvéve. Hol a körötte állókra, hol a folyóra figyelve magyaráz, kissé raccsolva, állandóan gesztikulálva. V. I. az idősebb vízmérnök-generáció képviselőinek egyike, aki bámulatos műveltségével, munkabírásával példát mutat a jelen és a jövő mérnökeinek. Vízhozamokról, árvízi jelenségekről, a folyóról, vízről és kultúráról beszél, egyszerűen, érthetően. A mérnökjelöltek — húsz-harmincan lehetnek — elvarázsolva hallgatják. Szívélyesen üdvözöljük egymást. A hallgatók között is vannak ismerősök. Jó közöttük lenni, beszélgetni, hülyéskedni. Öröm látni, milyen jól érzik magukat a bőrükben. Az elkövetkező napokban a csoport egy részének bemutattuk a védelmi szakaszt, és közben — az őszintén érdeklődő fiataloknak — folyamatosan meséltünk, meséltünk. És nem csak árvízről. Azon kaptuk magunkat: olyan hévvel és kedvvel próbáljuk átadni nekik néhány óra alatt az elmúlt évtizedek tapasztalatait, mintha az életünk függne az eredménytől. Ho rváth Emil
