Szlávik Lajos: A Duna és a Tisza szorításában - a 2006. évi árvizek és belvizek krónikája (KÖZDOK Kft, Budapest, 2006)
Április
Szelevény A KÖTIKÖVIZIG működési területén, a Körös folyó jobb partjához közel fekvő falu nevét, „Zelebyn” változatban, 1389-ben lehetett először olvasni a korabeli okleveleken. A település fejlődé sében fontos szerepet játszott a komp-átkelőhely. Ennek ellenére a kis lélekszámú helység a XVI. század közepére, a török háborúk idején, csaknem teljesen elnéptelenedett. Egy évszázad múltán azonban újra benépesült a település, s 1848 után — az Istvánháza és Gyalu nevű pusztákkal együtt - már Csépa községhez tartozott. Az 1876-os nagy tiszai árvíz idején a Tóköze-Istvánházai Ármentesítő Társulat kebelébe tartozó település mélyebb részei víz alá kerültek. 1884-től Szelevény-puszta önálló nagyközséggé alakult. A Tisza-szabályozási munka során az 1894-ben alakult Tisza—Körös-zugi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat központja is a településen volt. A területhez tartozó mocsarakat - nagyrészt a belvizek eltérítésére szolgáló csatornák segítségével — lecsapolták, így az egész területen (a szikes talajoktól függetlenül) intenzív földművelést végezhettek. Csak 1923-ban sikerült eltüntetni az 1919-es, háborús időszakban bekövetkezett tiszai árvíz pusztításainak nyomait. Kunszentmártonnál, a Szelevény határát keresztező Körös folyón át egy közúti és egy vasúti híd, a község határában pedig egy gazdasági komp bonyolítja le a forgalmat. A községben alig több mint 1200 ember él. FOLYÓK, EMBEREK Történetek, gondolatok — nemcsak árvízről Szolgálatban Reggel öt óra. Mobiltelefonom egyre hangosabban szóló ébresztő „dallama” hasít agyamba. Csukott szemmel n\úlok a fejemnél lévő éjjeli szekrényre, s lecsapom a telefont. Néhány percnyi csönd után felülök az ágyban. A kis szoba másik oldalán, tőlem karnyújtásnyira, kedves kollégám, T. S. ébredezik. Közel két hete járőrözünk együtt. Fölcihelődünk, majd átballagunk az ebédlőbe, reggelizni. Itt már együtt találjuk a nappalos csapatot. A gyors - és általában feledhető összetételű — reggeli mellett megbeszéljük az előző nap hallott, látott eseményeket és a legfrissebb híreket. Néhány szót váltunk még az éjszakásokkal, majd ki-ki elindul oda, ahová aznapi feladata szólítja. Mi ketten a Tisza jobb parti védvonalát járjuk Algyő és a szerb határ között, egy nagy japán terepjáróval, melyet már egész jól megismertünk és berendeztünk. Szeged belterületi szakasza is a körzetünkbe tartozik. Felváltva vezetjük a kocsit, attól függően, melyikünk akar éppen lazítani vagy telefonálni. Feladatunk a több mint hatvan kilométer hosszú védvonal — eleinte napi háromszori, majd kétszeri - bejárása, továbbá a műtárgyak, a keresztezések, a szivattyútelepek figyelése, a vészőrök ellenőrzése, szükség esetén pedig az azonnali intézkedés. Állandó kapcsolatban kell maradnunk a helyi védelemvezetővel. Leginkább a műtárgyaktól tartanak a védelmi törzsben: a 2000. évi Kurca-toroki események még élénken foglalkoztatják a vezetőséget. Akkor — egy különös áramszünet: „kosütés” következtében — eltörött a visszacsapó-szelep, kis híján tragédiát okozva. Szerencsére a műtárgyak és a töltések is jól bírják a vízterhelést. Az itteniek elbeszélése szerint azonban 1970-ben a töltést szinte támasztani kellett, hogy el ne nyomja a víz, s mindenhol magasításra szorult a meghágás ellen. A töltéslábnál, majd a koronán, kilométeres közökben járják oda-vissza a szakaszokat a vészőrök. Vállukon ott az elmaradhatatlan célszerszám: a lapát. Mindenkinél megállunk, jelentést tesznek. Pár szót váltunk velük más témákról is: az időjárásról, a várható vízállásról, a szakmáról, az otthoni és az aktuális politikai eseményekről. De leginkább az érdekli őket, mi történik „bent”, a központban. Őrzik, vigyázzák a szakaszukat. Tudják, érzik, hogy ezekből a kilométerekből áll össze a védelem egésze, Nem lehet kétségük: fontos, amit csinálnak. Ez adja számukra az erőt, a vállalkozókedvet, a bátorságot. A környező településekről vették fel őket; megjelenésben, viselkedésben annyifélék, ahányan vannak. De szabályosan le is jelentkeznek. Egyikük, aki szivattyútelepnél teljesít szolgálatot, látva, hogy szorgalmasan jegyzeteljük a látottakat, maga is papírra vetette jelenteni valóit egy kockás füzetbe; azóta minden alkalommal így vár bennünket. A szerb határnál visszafordulunk Algyőre. Libben a napi 200—250 kilométeres oda-visszában felüdülés az a húsz perc, amikor egyikünk átgyalogol Szeged belvárosán a tiszai partfal mentén (ezalatt a másikunk átvezeti a kocsit a találkozási pontig). Örökre belém vésődött annak a töltésútnak a képe, amelyen kocsival lehet beérni Szegedre. Mindig találkoztam itt olyan ismerősökkel, akikkel híreket cserélhettem. Fehérvári csapatunk napi információi meg-megtörik a megszokott napi ritmust (mindig történik valami). Miközben kollégám, a csapat vezetője telefonál, én veszem át a kocsi vezetését. Napjában kétszer benézünk a szakaszvédelmi központba: reggel bejelentkezünk, megbeszéljük a feladatot, a nap végén pedig leadjuk a jelentést. Este hat óra, mindjárt szálláshelyünkre érünk. Porosán, szomjasan ülünk a fűben, röviden összefoglaljuk a nap eseményeit. Vacsora közben fél szemmel a tévét figyeljük: síró emberek, nagy víz, magabiztos miniszter, elszánt védekezők, a stúdióban a riporter megkérdezi: „sokat vagy keveset költöttünk a védelmi művekre?”... Késő este a szobában. Kollégám órák óta telefonál, neki ez a „levezetés”. Körtelefonokat bonyolít le a távoli védelmi szakaszokon dolgozó kollégáival, mindenki elmondja neki kínját-baját. O meg orvosolja. Teszek-veszek, fürdés, mosás, holnapra készülök. A folyosón vad ajtócsapódások. Néhány szobából már horkolás hallatszik. Horváth Emil
