Szesztay Károly: Hidrológia I. (Tankönyvkiadó, Budapest, 1978)

A természet vízháztartása - 3. A párolgás

csökkenésével megszűnik az adatoknak a T^Q érték szerinti rendeződése és egyre inkább előtérbe lép az évi átlagos csapadék korlátozó hatása. A fentebbi kiegyenlítő egyenes meghosszabitása /"A - A" jelű vonal/ ezekre a területekre vonatkozóan a ^ lehetséges párolgás közelitő értékét, az egyes pontoknak az egyenestől! vízszintes távolsága pedig az öntözéssel pótlandó - P/ "párolgási hiányt" mutatja.

3»? A párolgás területi eloszlása

A párolgás, mint a Föld felszínére jutó sugárzási energia legjelentékenyebb felhasználója, jellegzetesen zonálisan /földrajzi szélességek szerint/ alakul. Az egyenlítő környéki 1600 - 2000 mm/év csúcsértékektől mindkét irányban csökken,és a 60. szélességi fok övezetében az északi félgömbön 300 - 400 mm alá esik az évi átlagos párolgás.

Amin a 3-5. ábrán látható, ezt az övezetenként! általános elrendeződést részleteiben számos tényező módosítja. Mindenekelőtt megszakad a területi változás folyamatossága az ábrán vonalkázással jelölt jelentékenyebb hegységek vidékén, mert itt a sugárzási és hőháztartási viszonyokban kis távolságokon belül is igen nagyok a különbségek.

Az óceánok párolgás1! vonalait főként a tengeráramlások hőmérséklet szabályozó hatása módosítja. Ennek tudható be például, hogy az Atlanti óceán Skandinávia és Grönland közötti térségében több mint kétszeresen nagyobb a párolgás, mint az Indiai óceán hasonló szélességi övezetü vidékein.

A szélességi övezetek átlagos sugárzási viszonyaitól legszembetűnőbben mégis a szárazföldek aszályos, sivatagi területei térnek el, ahol a csapadékhiány szab korlátot az évi párolgásnak. Ez az oka annak, hogy Észak Afrika, vagy Ausztrália területének párolgása 5 - 10-szerte kisebb a szomszédos óceánénál.- 44 -