Szalai György: Ember és víz (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1987)

Az ember és víz kapcsolatrendszerének változása a történelem folyamán - A víz és a mezőgazdaság

időszak alatt a vízből a legkisebb befektetéssel a lehető legnagyobb hasznot zsarolják ki. A halászok, akik évszázadok óta a vizek partján laktak, a fokozatosan csökkenő halzsákmányt növekvő halfogással és az állományt nem kímélő módszerek bevezetésével próbálták pótolni.

A parti birtokosok halászati jogával együtt járó rablógazdálkodást igyekezett megszüntetni az 1888. évi XIX. törvénycikk, amely a parti birtokosok társulását írta elő. A vizeknek e társulásos hasznosítása szinte kizárólag úgy történt, hogy a több parti birtokot és birtokost egyesítő úgynevezett halászati társulat árverés útján többéves szerződést kötött halászokkal, illetve halászati vállalkozókkal, akik azután megpróbáltak a területen gazdaságos halászatot szervezni. Később, századunk elején, ez a rendszer elfajult. A halászati társulatoktól már nem halászok, halászcéhek vették bérletbe árverésen a vízterületet és vele a halászati jogot, hanem náluk nagyobb gazdasági erőt képviselő, de a halászattal egyébként semmiféle kapcsolatban nem levő tőkés vállalkozások, amelyek azután megfelelő többlethaszonnal továbbadták több halászmesternek. A vizek kizsákmányolása tehát tovább folytatódott és a halállomány állapotának további leromlásához vezetett annak ellenére, hogy a természetes vizek halállományának fokozására már a századfordulót megelőzően sokat tettek.

Ebben nagy érdeme volt Herman Ottónak, a jeles természet- tudósnak és polihisztornak, aki A magyar halászat könyve (1887) című munkájával hívta fel a figyelmet a problémára, majd A halgazdaság rövid foglalatja című művében sürgette a pontyos tógazdaságok építését. Ez annál is inkább időszerű volt, mivel az áruellátás és a kereskedelem által megkövetelt biztonságot és folyamatosságot a természetes vízi halászat már nem tudta nyújtani. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy hazánk éghajlata (kedvező hő- és napfényviszonyok) a halászat számára rendkívül előnyös környezeti feltételeket teremt, érthetővé válik, hogy miért kezdődött a század- forduló tájékán nagyarányú halastóépítés, aminek eredményeképpen a tógazdaságok haltermése már az első világháború idején meghaladta a természetes vizekét. Ebben az időben a halastavak területe mintegy 7000 ha-nyi volt. A harmincas években az alföldi szikes, mély fekvésű talajokon több nagy tógazdaság létesült, mivel a halas246