Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
miatt a klímahatás tompítva jelentkezik. Az 50 éves adatsorokkal végzett összehasonlító vizsgálatok eredményei alapján hazai használatra (a vízigény [Vi] kiszámítására) az itteni viszonyok között megállapított vízigénytényezők (K), ezek közül is a napi középhőmérsékletre vetített (Kt) használatát ajánljuk (Vi — t-Kt). A számításhoz szükséges értékeket a 3.6. táblázatban közüljük. Aí°a napi középhőmérséklet összegét jelenti a számítási időszakra. Meg kell azonban jegyezni, hogy a mi éghajlati viszonyaink között megállapított hőmérsékleti szorzótényezőnek a mienktől lényegesen eltérő éghajlatú területeken való felhasználását nem ajánljuk. Máshol ugyanis ugyanolyan napi középhőmérséklethez más energiamennyiség, más széljárás, más telítési hiány stb. tartozhat. A világ különböző tájain csak olyan számítási módszerek használhatók sikerrel, melyek a fenti körülményekre is tekintettel vannak. Ezeket a helyi sajátosságokat elsősorban a lehetséges párolgás (potenciális ETp) kiszámítási módszereinél igyekeznek figyelembe venni, és ha ez sikerül, akkor már a világ bármely részén felhasználható a hasonló módszerrel megállapított növényi szorzótényező (K) a vízigény kiszámításához. A szabad vízfelület párolgása olyan, ami magában egyesít minden párolgásra ható tényezőt, ezért az ehhez viszonyított vízigénytényezőnek (K) is szélesebb a felhasználási lehetősége, de csak az esetben, ha ugyanolyan elhelyezésű és méretű káddal mérik a vízfelszínpárolgást, mint amilyenre a /f-tényező vonatkozik. Ezért a párolgásmérésben megtörtént a szabványosítás. A világ minden táján terjed a WMO és az „A” (amerikai) típusú kádakkal történő párolgásmérés. A lehetséges párolgás (ETp) kiszámítási módszereinek jelentősége azonban továbbra is megmarad, mert a vízfelszínpárolgás mérésére vonatkozóan a világon még sok helyen egyáltalán nem, vagy csak kevés adat áll rendelkezésre, különösen, ha hosszú idősorú megfigyelésre van szükség. 3.2.5. A vízigény számszerű értékei A növények vízigénye a meteorológiai viszonyok és a növényállomány növekedésének hatására a tenyészidő folyamán jelentősen változik. Néhány fontosabb növényfaj napi és halmozott vízigényének Szarvason mért többéves átlagdinamikáját a 3.7. ábrán, a tenyészidőbeli összes vízigény számított értékeinek valószínűségi eloszlásgörbéit a 3.8. ábrán, az átlagos vízigény tájanként eltérő értékeit pedig a 3.7. táblázatban közöljük. Az ábrákon feltüntetett növényfajok vízigényük dinamikája szerint csoportokba sorolhatók. A búza (és ide sorolható a többi kalászos gabona, a borsó és az őszi repce is) napi vízigénye május végén, június első felében éri el a maximumot, a napi 4 — 5 mm-t. Halmozott vízigényük 270—350 mm, vagyis lényegesen kevesebb, mint a többi szántóföldi növényé. Tenyészidejűk ugyanis nem nyúlik bele az év legmelegebb időszakába, ezért a kevés vizet jól hasznosítják. A jelenlegi fajták ennyi vízből 8 — 10 t/ha szemtermést adhatnak, vagyis ez esetben a felhasznált víz 1 — 1 mm-ére 25—30 kg szemtermés jut. A kukorica és a hozzá hasonló, április végétől szeptember végéig terjedő tenyészidejű növényfajok közepesen igényesek a talaj nedvességtartalma iránt, a vízigény124
