Szalai György (szerk.): Az öntözés gyakorlati kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1989)
3. Szalóki Sándor: A növények vízigénye, vízhasznosítása és öntözővíz-szükséglete
a vizet akarja szétszakítani, illetve a testet összeroppantani. Ha ennek a porózus testnek bármely pontja vízzel érintkezik, akkor ez ott a vizet nagy erővel szívja magába, és csökken a belső vízfeszültség. A növény is olyan test, amelynek a külvilággal érintkező felülete vagy vízhatlan anyag (parakéreg, viaszbevonat stb.), vagy az élő sejt cellulózból álló fala. A növényi sejtfal — amelyben vagy amelynek felületén a víz halmazállapot-változása (a párolgás) megtörténik — a legtökéletesebb mikroporózus anyag. Benne a párolgás hatására igen nagy kapilláris erő képződik, ami átterjed a szállító edénynyalábokban levő vízfonalakra, azokat függőben, feszültség alatt tartja, illetve a párolgás mértékének megfelelő ütemben „húzza”. Ez a húzóerő a gyökerekre, a gyökérszőrök felületére is átterjed, és ennek hatására a nedvességgel érintkező gyökérrészek beszívják a vizet, mindaddig, amíg a vizet nem kötik nagyobb erők, mint a gyökérre áttevődött kapilláris szívóerő. A növények vízforgalmát tehát leegyszerűsítve olyan kötélhúzáshoz lehetne hasonlítani, amelyikben a „kötél” (vízfonalháló) egyik végét a párolgás által előidézett kapilláris potenciál, a másikat a talaj vízpotenciálja, szívóereje húzza. 3.1,3. A kedvező nedvességtartomány határértékei (az ún. statikai vízigény) és befolyásoló tényezői Az egyes növényfajok ún. statikai vízigényét a szerzők többnyire a hézagtérfogatot kitöltő víz és levegő arányával adják meg egyetlen adatpárral (80 : 20), vagy igen szűk intervallummal jellemezve. Ha ez a valóságban is így volna, akkor még öntözéssel is csak ideig-óráig tudnánk a növények igényeinek megfelelő talajnedvesség-állapotot fenntartani. Arról nem is szólva, hogy homoktalajokban a víz a hézagtérfogatot a vízkapacitásig telített állapotban is legfeljebb 30—40%-ig tölti ki. Helyesebb tehát kedvező nedvességtartományról beszélni és annak határértékeit a természetes vízkapacitás vagy a felvehető vízkapacitás százalékában megadni. A kedvező nedvességtartomány alsó határaként általában a felvehető vízkapacitás 50%-át, illetve a szántóföldi vízkapacitás 75%-át, felső határaként pedig a vízkapacitásig telített állapotot, vagy erősen kötött talajon az ez alatti állapotot fogadhatjuk el. Az így értelmezett és körülhatárolt nedvességigény (lásd a 3.2. ábra sraffozott jelzését) már egy, a talaj tulajdonságaitól függő, kisebb vagy nagyobb nedvességtartományt ölel fel, olyat, amely a jobb talajokon a pórustérfogat 20—25%-át, rosszabb vízgazdálkodású talajokon 5 — 10%-át teszi ki. A 3.2. ábrán látható, hogy a hézagtérfogat víz-levegő aránya a különböző talajokban kedvező nedvességi állapotok esetén is nagyon eltérő lehet. A 3.2. ábrán a vízhiánystresszt, illetve a talajnedvesség és a növényfejlődés közötti kapcsolatot egy burkológörbével szemléltetjük, annak bemutatására, hogy a víz- hiánystressz a növényeken egy bizonyos határt meghaladó nedvességcsökkenés után hirtelen következik be. Ennek egyik magyarázata, hogy a talajnedvesség és a szívóerő közötti kapcsolat nem lineáris. Ha ehhez még a gyökerezési mélység, az aktív gyökérzóna vastagságának változékonyságát is számításba akarjuk venni, láthatjuk, hogy a gyökérzóna kedvező nedvességtartományát kifejező vízmennyiség tekinteté106
