Szabó János (szerk.): A melioráció kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1977)
dr. Sipos Sándor: Meliorációs eljárások - Agrotechnikai eljárások
használó növények után pedig olyan növények következzenek, amelyek több vizet igényelnek. Ebből a szempontból bonyolult az összefüggés, és éghajlati viszonyaink között ezt csak kevésbé vesszük figyelembe. A talaj vízkészletét a sorrend megállapításakor inkább az őszi vetésű növényeknél mérlegeljük. A mélyen gyökerező növények a talaj vízkészletét is mélyen kiszárítják, ezért utánuk ne következzék ugyancsak mélyen gyökerező növény, mert a mélyebb rétegek víztartaléka nem mindig újul fel a téli időszak csapadékával. Vízigény. E szempontból a növényeket a csírázáshoz szükséges talajnedvesség alapján négy csoportba sorolják. A vetésforgó összeállítása szempontjából ennek a felosztásnak inkább az a jelentősége, hogy a kevés vizet igénylő növények, amelyek a szántóföldi vízkapacitás (VK) 10—30%-ának megfelelő víztartalomnál már kicsíráznak, jönnek inkább szóba mint másodnövényként tarlóba vethető növények. Ezek a cirok, a mohar, a köles, a szudánifű. A csak 80% VK felett csírázó rizs mindenképpen külön vetésforgóba, illetve külön területre kerül. A növények csírázás szempontjából közepes (gabonafélék, kukorica, napraforgó) és nagy vízigényűekre való felosztásának nincs sok jelentősége a növények összetételének vagy sorrendjének megállapításában. Meliorációs szempontból nagyobb jelentősége van a növények szárazságtűrésónek, illetve víztűrésének. Erodált, száraz déli lejtőkön nem tervezhetünk szárazságot nem tűrő növényeket, magas vízállású vagy időnként elöntött területen pedig víztűrő növényeket kell termesztenünk, vagy olyanokat, amelyek az elöntés várható időpontjában még nincsenek a táblán. Szárazságtűrés. E szempontból három csoportra osztjuk a növényeket: — a szárazságot jól tűrő növények közé tartoznak a cirok, a köles, a mohar, a szegletes lednek, a szudánifű, a napraforgó, a lucerna, a somkóró, a dinnye stb.; — a szárazságot közepesen tűrő növények a búza, a rozs, az árpa, a kukorica, a bükkönyök, a borsó, a bab, a repce, a mák, a mustár stb.; — a szárazságot nem tűrő növények a rizs, a zab, a lóbab, a burgonya, a rostlen, a cukorrépa, a takarmányrépa, a vöröshere, a fehérhere, a káposzta, a paprika, az uborka stb. A csoportok között természetesen nincsenek éles határok, fajtánként is jelentősek a különbségek. A szárazságot nem tűrő növények nem kerülhetnek sülevényes déli lejtőkre, sem erősen rossz víztartó képességű talajokra. A szárazságot jól tűrő növények egy része (cirok, napraforgó, szudánifű) erősen kihasználja a talaj nedvességkészletét, és az elég gyakori téli szárazságok után mind a hasonlóak, mind a nem öntözött, vízigényes növények kevés nedvességet találnának utánuk a talajban. A nyári időszakban a kevés hasznos vízkészletű szikes talajokon öntözés nélkül, javítás után sem termeszthetők biztonságosan legfontosabb szántóföldi kapásnövényeink, amelyek vízigénye július—augusztusban a legnagyobb. A növények víztűrő képessége magas talajvízszintű és felületi vizekkel gyakran borított területeken igen fontos szempont a termesztendő növények összetételének és arányának kiválasztásában. A szántóföldi növények, főleg tenyészidejűk kezdetén, érzékenyek a vízborításra, ilyenkor különösen érzékeny a lucerna, a cukorrépa, a kukorica, a napraforgó. A növények táplálóanyag-igénye, mészigénye A növényi sorrend összeállításakor a trágyázási, tápanyag-kihasználási forgót is figyelembe vesszük. Az egyik növény alá adott istállótrágyát és a több éven át ható műtrágyákat az utóvetemények is hasznosítják. A sorrend, illetve a trágyázási forgó megállapításakor vagyunk tekintettel a pillangós virágú növények nitrogéngyűjtő képességére, valamint a melioráció során felhasznált mésztartalmú javítóanyagok várható hatására. A pillangósok után az álta5 A melioráció kézikönyve 65
