Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve (VÍZDOK Leányvállalat, Budapest, 1986)

7. A fejlődés második szakasza

elsőrendű klímaállomásán kezdte meg a hóvízegyenérték mérését. Ez az országos hálózat 1212 km2/állomás sűrűséget jelent. A vízügyi igazgatóságok 1962—72 között elsősorban a hóolvadásos bel- és árvizek elleni védekezéssel kapcsolatos üzemirányítás érdekében mintegy 70 hóvízegyenérték mérő állomást létesítettek (Kovács, 1975). 1986-ban a törzsállomások száma 59 (X. táblázat).

A hidrológiai észlelő hálózatok közül még meg kell említeni a víz körforgásának megismeréséhez és a tókutatásnál, a felszín alatti vizek után- pótlódásánál elengedhetetlenül szükséges információt, a vizek korának természetes izotópokkal való meghatározását. A triciumnak a csapadék, a felszíni, a felszín alatti vizekben az egész országra kiterjedő, rendszeres mérését, 18 állomáson a VITUKI 1968-ban, Európában elsők között kezdte el E mérési eredmények hosszabb idejű adatsora merőben új információkat ad a víz körforgásának, a tavak vízkicserélődésének, a felszín alatti vizek mozgásának területén. 1973-ban megkezdődött, állapotfelmérések formájában, a C14 izotóp mérése is (Deák, 1979). A triciumból évente átlag 100, a C14-ből pedig 60 minta vizsgálatára került sor.

A hidrológiai észlelőhálózat mennyiségi fejlődése a IX. és a X. táblázat adatai alapján is jól áttekinthető. A IX. táblázatban az észlelőhálózatot az 1966. január 1-i állapotnak megfelelően, hálózati egységek és üzemeltetők (VITUKI, 1966), a X. táblázatban pedig az 1986. január 1. állapotot csak az üzemeltetők szerinti bontásban adjuk meg. E két időpontot azért választottuk, mert az első időpont az 1952 után megindult nagymértékű mennyiségi fejlődés befejező szakaszának, gyakorlatilag az országos hálózat kialakulásának tekinthető. A második időpont pedig az országos hálózat decentralizálásának befejezését és egyben egy újabb 100 év kezdetét jelenti.

Az 1966. I. 1-i állapot kapcsolódik még-egy értékeléshez és egy koncepció kidolgozásához. 1964-ben egy szakmai világszint beszámoló keretében (Szesztay, 1964) értékelésre került a „magyar hidrológiai szolgálat” helyzete, egybevetve más, hidrológiában kiemelkedő eredményeket felmutató országok szintjével. 1965-ben pedig az „Egységes hidrológiai észlelőhálózat tervezése és működési irányelveinek kidolgozása'' téma keretében (VITUKI, 1966a) kidolgozásra került „A hidrológiai adatgyűjtés átfogó fejlesztési terve az 1966—70-es évekre”. E koncepció elkészítését elsősorban az indokolta, hogy a VITUKI, a VÍZIG-ek és az OMI nyilvántartása szerint 1966-ban az ország területén 4625 mérőhelyen történt folyamatos adatgyűjtés. Másodszor megfogalmazásra került, következésképpen egységes értelmezést kapott a „hidrológiai adatgyűjtés fogalma és tárgya”.

„Hidrológiai adatgyűjtésnek” nevezzük a legtágabb értelemben — a vizekre és a vizekkel kapcsolatos egyéb természeti tényezőkre vonatkozó tervszerű és összehangolt észlelések és mérések elvégzését, eredményeinek a rendeltetés helyére vitelét, értékelő feldolgozását és tárolását a további felhasználás igényei szerint.

72