Stelczer Károly: A vízrajzi szolgálat száz éve (VÍZDOK Leányvállalat, Budapest, 1986)
1. Az egységes szervezet előtti vízrajzi tevékenység
Köninger( 1886) a gyakorlat hasznára közrebocsátotta „a vízépítés gyakorlatában leginkább előforduló vízmérési módozatokat; vízsebesség- és duzzasztásszámításokat” tartalmazó első gyűjteményes könyvét. Az árvizek elleni küzdelemnek a legnehezebb területe a jeges árvizek elleni védekezés. A régebbi tragikus jeges árvizek sorából az 1775. februári, az 1799. és az 1838. márciusi, valamint az 1876. február—márciusi dunai jeges árvizeket emeljük ki. Romboló hatásukra jellemző volt, hogy Pesten 4 000 lakóház, ezenkívül továbbá 247 településen közel 30 000 lakóház ment összesen tönkre. A Duna pesti szakaszán a jég beállásáról és ajég eltűnésének idejéről az 1818—36. évi megfigyelések alapján Vásárhelyi (1838) igen értékes adatsort állított elő. Arenstein (1850) a Duna pesti szakaszán 1847/48 és 1849/ 50 telének jégviszonyairól készült tanulmánya az egykori Habsburg-monarchia egész területére kiteijesztett adatgyűjtés mintájául szolgált. A jeges árvizek kialakításában a léghőmérséklet mellett nagy szerepet játszó vízhőmérséklet mérése 1865—66. években Budapesten (6. ábra) kezdődött el (Greguss, 1866-67), és 1876—85 között a Dunán Üjvidéken, a Tiszán pedig Szegeden folytatódott. Az árvizek elleni sikeres védekezés egyik alapfeltétele a folyók mederváltozásainak az ismerete volt. A folyók részletes vízrajzi felvétele már 1818- ban elkezdődött. A „Dunai Mappáció” 1818-40 között Huszár Mátyás, később Vásárhelyi Pál irányításával, a tiszai felvétel pedig 1833—40 között Lányi Sámuel (Soma) vezetésével folyt. A dunai felvétel nagyságát jellemzi, hogy 362 keresztszelvényből, részletes hossz-szelvényből, vízszintes és magassági alappontok jegyzékéből, vízállásgörbék sorozatából és vízhozamgörbékből állott. A tiszai felvételek csak a felvett keresztszelvények számában különböztek a dunai mérésektől és feldolgozásoktól. A Tiszán lényegesen több, 1869 szelvény felvételére került sor. A folyók korai vízrajzi felvétele megteremtette a lehetőséget, hogy az akkor legfontosabb vízgazdálkodási ágazatok, az árvízvédelem, a hajózás kívánta folyószabályozás és a vízienergia kihasználása (a 18. században Magyarországon 3292 vízimalom volt) érdekében a vízállás és a csapadék ismeretében a folyók életébe a legmegfelelőbb beavatkozásokat tegyék meg (Kvassay, 1875). A víz elleni küzdelem másik magyarországi sajátos területe, a síkvidékek éltető és pusztító mocsárvilága. Éltető, mert hal és madárvilága táplálékot adott, éltető, mert a tatár és a török hódoltság idején az ott lakók életben maradását biztosította. Pusztító, mert az egészségre ártalmas környezetben nagy volt a halálozási arány, pusztító, mert jóminőségű területeket borított víz. A lecsapolási munkálatok szükségességére jellemző, hogy már Galérius római császár uralkodása alatt (i. sz. után 300 évvel) megkezdték a Kisalföld vízrendezését és ásták ki, többek között, a mai Kis-Rábát. A mocsaraknak az egész országot átfogó rendszeres lecsapolása 1775-ben a. Hanság, 1778-ban az Ecsedi-láp vízrendezésével kezdődött el. Az első talaj csővezéses vízrendezés a Vas megyei Bakofán 1852-ben készült el. 10
