Stelczer Károly: A vízkészlet-gazdálkodás hidrológiai alapjai (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2000)
III. A vízháztartási mérleg elsődleges elemei - 10. A beszivárgás
A laboratóriumi vizsgálatokat állandó jellegű hibák terhelik. Ezek közül a leglényegesebb a zavartalan minta esetén a mintavétel hibája, ill. zavart minta esetén a beépítéssel együtt járó bizonytalanságok (nem megfelelő' tömörítés, a tömörségnek a minta hossza mentén való inhomogenitása, a szemösszetételben jelentkező különbség). További pontatlanságot okoz a falhatás is. E hibák nagyságát a minta geometriai méreteinek a növelésével lehet csökkenteni. A laboratóriumi vizsgálatok eredményeit - sajnos - oly sok hiba terheli, hogy az így kapott szivárgási együttható értéke, elsősorban laza szemcsés anyagok esetén, csak nagyságrendileg közelíti meg a valóságos értéket. 10.1.1.3. Természetbeni mérések A szivárgási együttható helyszíni meghatározásának egyik legelterjedtebb módja a kutakban végzett szívási, ill. feltöltési vizsgálatok. A vizsgált rétegbe épített szívókút és lehetőleg kereszt alakban elhelyezett meg- figyelőkutak segítségével meghatározhatjuk a szivattyúzással kialakuló állandó szinthez tartozó leszívási görbét. A szívás kezdetén a depresszió hirtelen, majd fokozatosan lassulva növekszik, és végül beáll egy kvázi egyensúlyi állapot. Ez az állapot adja az adott talaj szivárgási együtthatójára jellemző' leszívási görbét, amelyből megbízhatóan lehet a szivárgási együtthatót számítani. A kísérleti területnek azonban a következő feltételeknek eleget kell tennie:- a vizsgált réteg vízszintes értelemben elég nagy kiterjedésű, homogén és izotrop legyen;- a kút a vízadó réteg teljes vastagságából kapja a vizet;- a lamináris áramlás mellett alakuljon ki a kvázi egyensúlyi állapot. A szivárgási együttható értékének meghatározásánál értékes adatokhoz juthatunk, ha a szivattyúzás befejezése után a visszatöltődés menetét is vizsgáljuk. Magyarországon Mattyasovszky (1953) kiterjedt természetbeni vizsgálatok alapján megállapította a különböző' telített talajoknak - különböző' tömörség mellett - a szivárgási együtthatóját. Mezőségi talajnál 1326 kg m-3 sűrűség esetén 60 mm h—1, 1487 kg m-3 esetén 30 mm h-1 és 1591 kg m_3-nél már csak mindössze 8-9 mm h-1 állandó szivárgást észlelt. Természetes állapotú (1204 kg m~3 tömörség) homoknak 240 mm h , ugyanezen homoknak tömörítés után csak 66 mm h-1 volt a szivárgási együtthatója. Karsztos területen, a Vass Imre barlangban a csepegéshozam-, a Szelece-völgyi furás- vízszint- és a folyamatosan regisztrált csapadék alapján meghatározták ( VITUKI, 1980) a függőleges szivárgási együttható értékét. Az 1970-79 közötti mérések alapján a nagyobb csapadékok kezdete és a csapadékhozam-növekedés, ill. a karsztvízszint-emelkedés kezdete közötti időkülönbségbó'l először meghatározták, hogy a függőleges szivárgás átlagsebessége a csepegéshozam-mérés alapján 0,9 m h~ , fúrási vízszintváltozás alapján pedig 4,6 m h-1, melyből 10 év átlagában a karsztos függőleges szivárgási együttható értéke mm h_1, ill. mm h-1. A különbség oka: a csepegésutánpótlás a finomabb érhálózatból, a vízszintutánpótlás a fő töréshálózatból származott. Magyarországon a szivárgási együttható számítására több száz laboratóriumi és helyszíni mérés adataiból a kp = 0,01 e 0,174-0,167 C/moi,maK (rn S 1) (10-22) összefüggést határozták meg (Ugrón, 1959). 229
