Stelczer Károly: A vízkészlet-gazdálkodás hidrológiai alapjai (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2000)

III. A vízháztartási mérleg elsődleges elemei - 9. A párolgás

A mezőgazdaságban a párologtatás mikéntjét is vizsgálják, és megkülönböztetik a kutikulá- és a sztomatikus106 transzspirációt.

A hidrológus és a mezőgazdász különbözőképpen ítéli meg az evapotranszspiráció kiinduló folyamatainak színterét is. Petrasovits (1970) szerint a párolgás színtere a növénytermesztési tér, amely a gyökérzettel átszőtt talajréteget és a növény föld feletti részeit befogadó levegőréteget foglalja magába. A hidrológiai vizsgálatok azonban kiterjednek a gyökérzóna alá, azaz a párolgáshoz szükséges víz utánpótlását biztosító talajvízre, ill. a növényzet koronája fölé, azaz a párát befogadó légrétegre is.

Az evapotranszspiráció mértéke függ egyrészt- a rendelkezésre álló víz mennyiségétől; és- a felhasználható energiától; másrészt pedig- a párát szolgáltató (páraleadó); és- a párát befogadó (párafelvevő) alrendszerek szállítási kapacitásától (9-1. ábra).

Az evapotranszspirációval kapcsolatos vizsgálatok tehát vagy a páratranszport, vagy a hőtranszport, vagy a kettő kombinációjának módszerével végezhetők (Dyck, 1978). Végeredményben az evapotranszspirációt olyan éghajlati, ill. térszíni tényezők szabályozzák, amelyek maguk is ritmikusan, az évszakok és a napszakok váltá- 105 106

105 Kutikuláris transzspiráció (cuticular transpiration): közvetlen párologtatás a légtérbe a növények felületén át a nedvességmembránokból (ICID, 1980).

106 Sztomatikus transzspiráció (stomatal transpiration): a vízpára diffúziója a sztómanyílásokon és a lentikulumnyílásokon át a légkörbe a levélszövetek gőzzel telített hártyáiból (ICID, 1980).

170