Starosolszky Ödön (szerk.): Vízépítés 1. (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest, 1973)
I. A vízépítés feladatai és műtárgyai
A mellékcsatornák keresztszelvényét legalább 0,50 m fenékszélességgel és legalább 1:1,5 rézsűvel kell kialakítani. A mederből kiemelt földet legalább 1,0 m széles padka szabadon hagyásával kell elhelyezni és a mezőgazdasági művelésre alkalmas módon kell elteríteni. Legjobb megoldás a teljes elterítés, enyhe lejtéssel a csatorna felé. A föld depóniában elhelyezése esetében a depónia rézsűje a meder felé legalább 1:1,5 hajlású legyen, az ellenkező oldalon pedig úgy kell elteríteni a földanyagot, hogy az így kialakított felszín mezőgazdasági művelésre alkalmas legyen. A depóniát terephajlatok keresztezésénél, de legalább 50 m-enként meg kell szakítani, illetőién át kell vágni. Szóba jöhet a közutak árkainak felhasználása mellékcsatornákként. Ez esetben azonban igen szigorúan kell előírni ezek fenntartási munkáit. A főcsatornák a vízrendszer legmagasabb rendű csatornái. Lehetőleg a terület legmélyebb részein és a lehető legrövidebb nyomvonalon vezetjük őket, sőt a gazdaságosság határain belül a terep magasabb részeinek átvágását is számításba vehetjük. A befogadó vízfolyásba torkoltatásuknál kerülni kell azokat a helyeket, ahol az árvízvédelmi gát távol húzódik a vízfolyástól. Vízszállító képességük a hatásterületük kiterjedésének és jellegének megfelelően a legkülönbözőbb lehet. A főcsatornák mélységét és esését ugy kell megállapítani, hogy azok a mellék- csatornak vizet lehetőleg akadálytalanul befogadják. Vizüknek mélysége a felső végükön legalább 0,8 0,9 m, a torkolatuknál legalább 1,6—1,7 m legyen. A kereszt- szelvényüket úgy kell méretezni, hogy a tervezési alapul elfogadott vízmennyiséget kiöntés nélkül a megengedett vízszín alatt levezessék. A mederből kiemelt földet a parton alkalmazandó fenntartási gépeknek megfelelően, de legalább 2,0 m széles padka szabadon hagyásával és legfeljebb 0,8 m magas depóniába lehet helyezni vagy teljesen el kell teríteni. (A részleteket a mellékcsatornák vizsgálatánál leírtuk.) A hullámtéri csatornák a főcsatornáknak az ármentesítő töltéseken túli, azokat a befogadóval összekötő, a hullámtéren áthaladó szakaszai. Kialakításuk a főcsatornákéhoz hasonló. Az övcsatornák a vízgyűjtő területnek azokról a külső, magasabb fekvésű részeiről vezetik le a vizet, amelyekről közvetlenül, szivattyúzás nélkül, gravitációs úton lehet még a felszíni vizeket a befogadóba juttatni. Az övcsatornákat majdnem vízszintesen vezetjük, főképpen, ha a vízgyűjtő terület széles. Ilyen övcsatornák pl. a balatoni Nagyberekben a nyugati és a keleti övcsatorna, a dél-borsodi vízgyűjtő területen a Csincse övcsatorna stb. Az övcsatornákat torkolati szakaszukon szükség esetén vissza kell töltésezni. Az övcsatornák teljes védelmet kell, hogy nyújtsanak a mély területek számára (az 1%-os valószínűségű lefolyási helyzetekben kifogástalanul kell, hogy működjenek). A külvizcsatornák szerepe az övcsatornákhoz hasonló, csak más jellegű a helyszín- rajzi vonalvezetésük. Ezek a csatornák a lehető legrövidebb úton, a belvízgyűjtő terület mély részét átszelve, töltések között vezetik át a magasabb területek vizét a befogadóba. A töltések magasságának tervezésekor a befogadó legnagyobb vízállásából indulunk ki. A külvízcsatornákat keresztező főcsatornát bújtatóval vezetjük át ezek alatt. A vízgyűjtő terület mély részét átszelő természetes vízfolyásokat is külvízcsatornákként kezeljük. Az összekötő csatornák a közel sík felszínű szomszédos vízgyűjtő területek kölcsönös tehermentesítését teszik lehetővé. Fenékszintjük vízszintes. Az Alföld mély részein igen sok helyen építettek ilyen tehermentesítő csatornákat, így sok helyen egyáltalán nem beszélhetünk az egyes vízgyűjtő területek önáíló működéséről. Az 78
