Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
(Salix purpurea LJ, a nád (Phragmites communis TRIN.), a lápi nádtippan (Calamagrostis neglecta G. M. SCH.). Erdőtípusai nincsenek. Elterjedése: elsősorban az egész Alföldön, de nagyon kis területen fordul elő. Az 1960. évi erdőtársulás felmérésekor (DANSZKY I. 1963) mindössze a Szatmár- Beregi-síkság, a Nyírség és a Tisza, Bodrog, Maros hullámtér erdőgazdasági tájakon írták le, nem egészen 100 ha területtel. A bokorfüz láperdőknek gazdasági jelentősége nincs, de teljes védelmet érdemelnek. Nyáras-borókás (Junipero-Populetum albae) ZÓLYOMI A nyáras-borókás a Duna-Tisza közi felszín közeli talajvizű, CaC03 tartalmú homokvidék jellegzetes erdőtársulása. ZÓLYOMI B. (1958) borókás-nyárasként (Junipereto-Populetum albae) írja le, és a pusztai tölgyes degradált állapotának tartja. Ez a meghatározás ma is él, pedig cönológiai és ökológiai alapon SZODFRIDT I. (1969) bebizonyította, hogy „ez a típus sem származtatható a tölgyesekből, még kevésbé gyöngyvirágos tölgyesből”. Erre a megállapításra jutott FEKETE G. (1992) is szukcesz- szió alapján. A nyáras-borókás valójában a fehér-szürke nyár talajvízhez kötött pionír ligetes erdőtársulása, amelyben a boróka csak antropogén hatásra (legeltetés és a hozzá kapcsolódó talajerózió) szaporodott el. Ugyanezért alakultak ki Kiskunhalastól D-re a galagonyás fehér-szürke nyárasok (BABOS I. 1955), de boróka nélkül. A fehér-szürke nyárasok csapadékos-magas talajvizű időszakban magról természetesen is felújulhatnak, de fennmaradásuknak, terjedésüknek, vitalitásuknak alapja a nagy sarjadó képességük (gyökérsarjak). Uralkodó fafajok: a fehér nyár (Populus alba LJ, a szürke nyár (Populus canescens SMITFI). Cserjeszintje laza. Fajai: közönséges boróka (Juniperus communis LJ, az egybibés galagonya (Crataegus monogyna L), a kökény (Prunus spinosa L), a vesszős fagyai (Ligustrum vulgare L), a sóskaborbolya (Berberis vulgaris L.) és a hamvas szeder (Rubus caesius L). Erdőtípusai (SZODFRIDT I. 1969): Festuca vaginata homoki csenkeszes nyáras-borókás Carex liparicarpos fényes sásos nyáras-borókás Ligustrum vulgare vesszős fagyalos nyáras-borókás A homoki csenkeszes nyáras-borókás még nem záródó ligetes pionír erdő, a vesszős-fagyalos erdőtípusa már gazdasági erdő. Az erdőtípusok a homokbuckás területen mozaikosan helyezkednek el. Elterjedése: a Duna-Tisza közi homokhát őshonos erdőtársulása. Térfoglalása a talajviszonyoktól és az emberi tevékenységtől függően (legeltetés, erdőirtás, mezőgazdasági művelésbe vonás) időben és térben nagymértékben változott. Az ökológiai viszonyok miatt tartósan erdei ökoszisztéma-erdőtalaj a múltban és ma sem alakult ki. A becslések szerint a századforduló idején a nyáras-borókás által borított terület 5-6 ezer ha volt. Az 1960-as évek felmérése szerint (DANSZKY I. 1963) a területe kb. 3 ezer ha. A nyáras-borókás termőhelye: Az Alföld száraz homokvidékének egyedüli őshonos erdőtársulása, amelyik az időjárás szélsőségeit, változatosságát jól elviseli. Erdészeti klímakategóriája: erdős-sztyep klíma. Az erdőtársulás kialakulását és fennmaradását a felszín közeli talajvíz teszi lehetővé. A talajvíztükör közelítőleg követi a domborzati formákat, ezért a buckákon is 102
