Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
folyók - a Vágtól a Garamig - minden valószínűség szerint átfolytak a Középhegység keresztvölgyein, mint amilyen a Móri-árok, a Tatai-völgy és a Solymári- vagy Vörösvári-árok, s külön-külön vagy egyesülve érték el a dél-alföldi pliocén süllyedéket. Ennek határául a Kisvárda-Ónod-Jászberény-Cegléd-Adony-Duna-völgy vonalát véve (7. ábra) megkapjuk az É-ról érkező folyók meghosszabbodásának mértékét is a felsőpliocén végéig. Hogy ez helyenként milyen tekintélyes lehetett, mutatja az, hogy a Hernád kezdeti deltaszerü lerakódását még Kassától É-ra mutatták ki. A jelentős, helyenként többszáz méteres felsőpliocén süllyedék a magyarázata annak, hogy az ÉK-ről érkező Tiszának és K-i mellékfolyóinak még ebből az időből is csak kevés nyoma maradt - a medence-peremi völgyszakaszokban -, mivel a süllyedék a völgykapuig terjedt, és így deltáikat, majd száraz felszínen épített hordalékkúpjaikat is folyamatosan elnyelte. Egyedül a Maros völgykapujáról feltételezhetjük, hogy annak hatalmas hordalékkúpja ekkor kezdett kialakulni, mivel akkoriban a folyónak még jóval nagyobb volt a víz- és hordalékhozama, mert még az Olt erdélyi vízgyűjtő területe is hozzátartozott. Ezzel szemben a Duna hordalékának egy része is eljuthatott a Dél-alföldi-süllyedék medencéjébe, és segített azt kitölteni. Végül is a Kárpát-medence vízrajzának az a sajátsága, hogy fő folyói mind a DK-i kifolyás előterében találkoznak, az a pliocénban folyamatos és az ezen a területen fokozottan nagyarányú süllyedésben gyökerezik (3., 6., 7. ábra). A Dél-Alföld azóta is a medence felszíni vizeinek az összefolyási központja. Ebben közrejátszottak a következő földtani periódusnak, a pleisztocénnak a felújult kéregmozgásai is (8. ábra). A földtörténet közelmúlt pleisztocén (vagy jég) korszaka abban különbözik az előzőektől, hogy közelsége miatt (alig 12 000 éve fejeződött be) a benne tevékenykedő felszínalakító folyamatoktól létrehozott formák túlnyomórészt még ma is uralkodnak az ország és a Duna vízgyűjtő területének domborzatán. Az alpida orogenezisnek a pliocén-pleisztocén határán felújult mozgásai - az ún. romániai vagy bakui fázis - erős süllyedéssel jártak a Kisalföldön, a Dráva mentén és az Alföld nagyobb részén (4., 8. ábra). De ezzel párhuzamosan erős emelkedésen mentek át a külső hegységkeret tagjai, meg a medencebeli szigethegységek is. Ez már önmagában is felfokozta a folyóvizek eróziós-denudációs tevékenységét. De még intenzívebbé tették azok munkáját a többször ismétlődő éles éghajlatváltozások, amelyek a jégtakaró környéki száraz-pusztai klímatípusoktól a mait is meghaladóan nedves szubmediterránig váltakoztak. A száraz-pusztai éghajlat alatt a folyókba olyan tömegű, a kifagyásos aprózó- dástól termelt durva hordalék zúdult, hogy azok megfogyott vízmennyiségükkel azt elszállítani nem tudták, hanem azzal völgytalpukat feltöltötték, felkavicsolták. Az elje- gesedési fázist követő enyhébb-nedvesebb éghajlati periódusokban a durva hordalék fogyott, a vízhozam pedig gyarapodott. Ilyenkor a folyók belevágódtak korábban fel- töltött völgytalpukba, és terasszá alakították annak megmaradt, el nem hordott részleteit. Teraszok természetesen csak az emelkedő területeken képződhettek, és azok száma, egymás feletti magassága elárulja a végbemen t kéregmozgások intenzitását, valamint a völgyfeltöltést-bevágódást előidéző eljegesedési és leolvadási fázisok sorrendjét is. Ezzel szemben a süllyedő területeken, függetlenül a nagy szélsőségek között váltakozó éghajlattól, mindig folyamatos volt a feltöltés, csupán annak minősége változott. A völgyfeltöltés idején a medenceperemeken is, meg folytatásában a medencék belsejében 62
