Somogyi Sándor (szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai Magyarországon (MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2000)
I. RÉSZ A MAGYAR-MEDENCE TERMÉSZETI VISZONYAI A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOK ÉS ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT
többnyire csak tócsák, locsogok és pocsolyák, amelyek nyáron gyakran kiszáradnak, mélységük általában véve csekély lévén. Nagyobbak a mocsárok, posványok, lápok, sárrétek, turjánok és őrjegek, de kiterjedésük az országszerte foganatosított lecsapolások és folyószabályozások következtében mind inkább fogy, sok mocsár és sárrét egészen le van már csapolva.” Minthogy a mikroklíma, sőt a helyi (mező) klíma is igen érzékenyen függ az adott terület felszínének minőségétől, fedettségétől, vízborítottságától és a felső talajréteg nedvességtartalmától, egyértelmű, hogy a kisebb térségekben, éven belül pedig az egyes időszakokban a helyi klímarendszerek számottevően megváltoztak, mégpedig kedvezőtlen irányban még akkor is, ha a rendelkezésre álló hosszúidejü éghajlati sorokból makrokiírna szinten szignifikánsan ez a változás nem mutatható ki. A múlt századi éghajlatváltozás után kutakodva BERDE Á.-nak (1847) a „Légtüneménytan, s a két Magyarhon éghajlatviszonyai, s ezek befolyása a növényekre és állatokra” c. munkájában találunk még az érzékenységvizsgálatra példát az „Egal- junk befolyása a létműves világra” c. fejezetben, ahol elsősorban az éghajlat befolyását írja le a növényzetre, az állatokra, sőt egy alfejezetben („Égaljunk béfoly nemzeti jellemünkre is”) felfedezhetjük a korai humán (bio)meteorológia csíráját is. A kölcsönhatás aspektusával (vagyis hogy a felszín hogyan hat vissza az éghajlatra) azonban BERDE A. nem foglalkozik. E kezdeti éghajlati leírásokat számos további munka követte a múlt század végén, s századunk elején, amelyek közül kiemelkedik RÓNA Zs. (1909) történelmi Magyarország éghajlatát leíró, s már konkrét klímaadatokra támaszkodó terjedelmes munkája. Noha RÓNA is foglalkozik az éghajlatváltozás és éghaj latingadozás kérdéskörével, s egyértelműen fölveti a klíma és a felszín kölcsönhatásának jelentőségét az éghajlat érzékenységének taglalásánál, részleteiben mégsem tér ki a múlt századi természetátalakítások éghajlati következményeinek értékelésére. Mindössze annyit jegyez meg, hogy az 1860-as években dúló szárazságok a nagyközönséget, a tudományos köröket is nagyban foglalkoztatták és sokan egész komolyan a Tisza szabályozásában, ill. az árterek és mocsarak kiszárításában keresték az aszály okát. Holott a Tisza szabályozása előtt is voltak aszályos esztendők - írja - és sajnos azóta is volt bennük részünk (421. old.). Századunk harmincas éveiben tapasztalt aszályos évek irányították közvéleményünk figyelmét az éghajlatváltozás feltételezésére, amit megint csak az ármentesítési munkálatok következményének tulajdonítottak. E feltételezés tudományos elemzésére nagyszerű klimatológusaink, RÓNA Zs. és RÉTHLY A. is vállalkoztak. Az 1935. évi aszálynak súlyos gazdasági következményei voltak, s nem csoda, hogy „...a napilapok állandóan felszínen tartották ezt a kérdést és mi tűrés-tagadás többnyire azzal a célzatossággal, hogy a kiszáradásért a Tisza-szabályozást és a mocsarak lecsapolását tegyék felelőssé” - írja RÓNA Zs. (1936). „Akik a mocsaras területek mesterséges eltüntetésével okolják a most gyakran előforduló szárazságot - írja a továbbiakban nyilván arra alapítják nézetüket, hogy a talajon lévő víz párolog és így a felette lévő levegő páratartalma növekszik, tehát azon a területen dúsabb lesz az eső. Elhangzott olyan állítás is, ha a vadvizeket meghagyták volna, 200 mm-rel több volna az évi csapadék az Alföldön. ...ha fel is tesszük, hogy vizes felszín (mocsár, ingovány) mint párolgó felület a légköri csapadék számára forrásként szerepel, a tapasztalat azt tanúsítja, hogy ilyen hatások elenyészők, mert még a tavak környékén sem mutathatók ki.” Erre példaként hozza fel a 47
